Nem ejtett rabul a film az elején, igaz nem is voltam ráhangolódva. Jöttem-mentem közben, és oda-oda néztem, hogy hol tart épp a cselekmény. Aztán vége lett a filmnek. Nem maradt bennem hiányérzet.
Az alapfelállás egy tipikus krimi, tipikus szereplőkkel. Szerethető detektívvel, szélsőséges figurákkal és átgondolt történettel. Pont olyan, mint bármelyik kiválóan megkomponált krimi. Ennél nem nyújt többet, de mai összecsapott történetű filmek közül kiemelkedik. A kérdés a szokásos: ki a gyilkos?
A válasz pedig fordulatokban bővelkedő és mellékszálakba gabalyodó, ahogy a krimiktől várjuk. Az egyik csavar, hogy szinte az elején kiderül, hogy ki tette, aztán teker rajta párat az író, a másik pedig a hazudni képtelen főhősünk, Miss Watson.
Komolyan nem tudtam eldönteni, hogy Daniel Craig szándékosan ilyen bugyuta és színpadias a legtöbb jelenetben, vagy csak ennyire futotta tőle? Az, hogy mindenki más, mármint az összes családtag és rokon ennyire színpadias, ripacskodó és sok, az a műfaj sajátja. Ennek így kell lennie, hogy a feszültség vibráljon végig a filmben.
Kicsit erőltetettnek éreztem, hogy az egyetlen, akinek volt agya a nyomozók közül, az a magánnyomozónk volt. A helyszínelőket sosem láttuk, az eredményeket sosem láttuk. Egyszemélyes show volt, emlékeztetve Poirot figurájára. Csakhogy Poirot olyan dolgokra világított rá, amire a néző (olvasó) többnyire nem gondol, míg itt olyan dolgokra, amire azért illet volna rájönni korábban. Ez a krimitől várt eufóriát sajnos a normális elégedettség szintjére csökkentette, de azért így is magával ragadó és izgalmas annyira, hogy érdemes legyen végignézni.
A végén a csattanó a bizonyos pohárral nagyon tetszett. Szinte felvezeti a második részt. És tényleg. Már meg is kaptuk a második részt.
Nem ejtett rabul a film az elején, igaz nem is voltam ráhangolódva. Jöttem-mentem közben, és oda-oda néztem, hogy hol tart épp a cselekmény. Aztán vége lett a filmnek. Nem maradt bennem hiányérzet. Az alapfelállás egy tipikus krimi, tipikus szereplőkkel. Szerethető detektívvel, szélsőséges figurákkal és átgondolt történettel. Pont olyan, mint bármelyik kiválóan megkomponált krimi. Ennél nem nyújt többet, de mai összecsapott történetű filmek közül kiemelkedik. A kérdés a szokásos: ki a gyilkos? A válasz pedig fordulatokban bővelkedő és mellékszálakba gabalyodó, ahogy a krimiktől várjuk. Az egyik csavar, hogy szinte az elején kiderül, hogy ki tette, aztán teker rajta párat az író, a másik pedig a hazudni képtelen főhősünk, Miss Watson. Komolyan nem tudtam eldönteni, hogy Daniel Craig szándékosan ilyen bugyuta és színpadias a legtöbb jelenetben, vagy csak ennyire futotta tőle? Az, hogy mindenki más, mármint az összes családtag és rokon ennyire színpadias, ripacskodó és sok, az a műfaj sajátja. Ennek így kell lennie, hogy a feszültség vibráljon végig a filmben. Kicsit erőltetettnek éreztem, hogy az egyetlen, akinek volt agya a nyomozók közül, az a magánnyomozónk volt. A helyszínelőket sosem láttuk, az eredményeket sosem láttuk. Egyszemélyes show volt, emlékeztetve Poirot figurájára. Csakhogy Poirot olyan dolgokra világított rá, amire a néző (olvasó) többnyire nem gondol, míg itt olyan dolgokra, amire azért illet volna rájönni korábban. Ez a krimitől várt eufóriát sajnos a normális elégedettség szintjére csökkentette, de azért így is magával ragadó és izgalmas annyira, hogy érdemes legyen végignézni. A végén a csattanó a bizonyos pohárral nagyon tetszett. Szinte felvezeti a második részt. És tényleg. Már meg is kaptuk a második részt.