A víz és a fizikai emlékek tükröződése ebben a filmben hipnotikus erejű. Mintha nem is egyszerűen emlékekkel lenne dolgunk, hanem valamivel, ami anyagszerűvé vált a múlttal. Olyasmivel, ami nemcsak megőrződik, hanem vissza is hat ránk. Gyakran gondolkodom azon, vajon az emlékek valóban a testünkben élnek-e, vagy inkább egy megfoghatatlan, külső térben léteznek, amelyhez időnként hozzáférünk. A Solaris óceánja mintha ezt a kérdést materializálná: nem felidéz, hanem létrehoz. Nem emlékeztet, hanem szembesít. A főszereplő küzdelme azzal, ami valóságosnak tűnik, mégsem az, fájdalmasan ismerős. Az érintés lehetősége ott van, mégis hiányzik belőle valami alapvető, mintha a kapcsolat csak forma lenne, valódi jelenlét nélkül. Olyan érzés ez, mint egy óceán partján állni: látod a hullámokat, érted a mozgásukat, de sosem érzed a sós vizet a bőrödön. A távolság nem fizikai, hanem létezésbeli. Tarkovszkij filmje nem a sci-fi hagyományos kérdéseit teszi fel, hanem sokkal intimebbeket: mit jelent emlékezni, mit jelent jelen lenni, és lehet-e valódi kapcsolat ott, ahol a másik csak a saját tudatunk visszhangja. Csodálatosan lassú, meditatív alkotás a hiányról, az emlékezésről és a kapcsolódás lehetetlenségéről.
A víz és a fizikai emlékek tükröződése ebben a filmben hipnotikus erejű. Mintha nem is egyszerűen emlékekkel lenne dolgunk, hanem valamivel, ami anyagszerűvé vált a múlttal. Olyasmivel, ami nemcsak megőrződik, hanem vissza is hat ránk. Gyakran gondolkodom azon, vajon az emlékek valóban a testünkben élnek-e, vagy inkább egy megfoghatatlan, külső térben léteznek, amelyhez időnként hozzáférünk. A Solaris óceánja mintha ezt a kérdést materializálná: nem felidéz, hanem létrehoz. Nem emlékeztet, hanem szembesít. A főszereplő küzdelme azzal, ami valóságosnak tűnik, mégsem az, fájdalmasan ismerős. Az érintés lehetősége ott van, mégis hiányzik belőle valami alapvető, mintha a kapcsolat csak forma lenne, valódi jelenlét nélkül. Olyan érzés ez, mint egy óceán partján állni: látod a hullámokat, érted a mozgásukat, de sosem érzed a sós vizet a bőrödön. A távolság nem fizikai, hanem létezésbeli. Tarkovszkij filmje nem a sci-fi hagyományos kérdéseit teszi fel, hanem sokkal intimebbeket: mit jelent emlékezni, mit jelent jelen lenni, és lehet-e valódi kapcsolat ott, ahol a másik csak a saját tudatunk visszhangja. Csodálatosan lassú, meditatív alkotás a hiányról, az emlékezésről és a kapcsolódás lehetetlenségéről.