A 2018-as Predator film beharangozója láttán elővettem az eredeti, klasszikus darabot. Rossz belegondolni, hogy a fiatalabb generáció előbb találkozik egy Alien vs. Predator-féle félresikerült próbálkozással, mint ezzel az örökzöld, igazán kőkemény akciófilmmel. A Predator egyszerűsége ellenére szerkezetileg roppant ügyesen építkezik. A karakterbemutatás rövid, de hatásos, ezt követi egy apró fordulat, amely magyarázatot ad az akció hátterére, majd fokozatosan eljutunk a lényeghez: a rejtélyes, halálos űrlényhez. Az első percekben még alig tudunk róla valamit – csupán annyit, hogy kegyetlen, és hőképpel érzékel. Alan Silvestri ikonikus zenéje és a lény késleltetett bemutatása pedig olyan feszült atmoszférát teremt, amit a mai filmekből nagyon hiányolhatunk. Bár mai szemmel technikailag alulmarad a modern blockbusterekkel szemben, a Ragadozó megjelenítése még CGI nélkül is mesterien sikerült – nehéz lenne ennél jobbat elképzelni. Rengeteg lehetőség rejlik abban, amit ez a kultfilm elindított, mégsem sikerült 30 év alatt egyetlen Predator feldolgozásnak sem megközelítenie az eredeti színvonalát. Számomra, ha Predator, akkor csakis az 1987-es, ízig-vérig sci-fi akciófilm. Még a kisebb hibáival is mindig túlszárnyalja utódait.