Nem kétséges, hogy az Esőember egy igazán meghatározó film volt a nyolcvanas évek végén, és az sem kétséges, hogy ezért tett is le valamit az asztalra. Dustin Hoffman megérdemelte nemcsak a jelöléseket, de a díjakat is, annyira hitelesen és természetesen hozza az autista férfit, mintha mindig is így élt volna. Tom Cruise mint nagyképű bunkó tökéletes választás volt a szerepre, lévén csak saját magát kellett játszania, mindezek ellenére a drámai jeleneteknél meglepően jól hozta a megváltozott életszemléletű aranyifjút. Sajnálatos módon – számomra legalábbis – a film már nem tudta úgy kiállni az idő próbáját, mint a korabeli klasszikusok, ahhoz már túl lassú a történetvezetése, de még mindig ott a helye a kötelező filmek képzeletbeli listáján. A film számomra legnagyobb dobása a mondanivalója, illetve amit közölt a világ felé, hiszen akkoriban még nem volt ilyen "közismert" a különleges képességekkel rendelkező autisták köre, sokkal nehezebben vettek róla tudomást, mint ma, a közvélemény egyszerűen szellemi fogyatékos, beteg embereknek gondolt minden szociális zavarral rendelkezőt, és nem titok, hogy ez a film egyfajta világméretű ismeretterjesztést hajtott végre 1988-ban, s filmek ezrei követték az Esőember példáját, megmutatva, hogy ezek az emberek is ugyanolyan értékesek, érdekesek, mint bárki más, sőt egyes esetekben érdekesebbek is.
Nem kétséges, hogy az Esőember egy igazán meghatározó film volt a nyolcvanas évek végén, és az sem kétséges, hogy ezért tett is le valamit az asztalra. Dustin Hoffman megérdemelte nemcsak a jelöléseket, de a díjakat is, annyira hitelesen és természetesen hozza az autista férfit, mintha mindig is így élt volna. Tom Cruise mint nagyképű bunkó tökéletes választás volt a szerepre, lévén csak saját magát kellett játszania, mindezek ellenére a drámai jeleneteknél meglepően jól hozta a megváltozott életszemléletű aranyifjút. Sajnálatos módon – számomra legalábbis – a film már nem tudta úgy kiállni az idő próbáját, mint a korabeli klasszikusok, ahhoz már túl lassú a történetvezetése, de még mindig ott a helye a kötelező filmek képzeletbeli listáján. A film számomra legnagyobb dobása a mondanivalója, illetve amit közölt a világ felé, hiszen akkoriban még nem volt ilyen "közismert" a különleges képességekkel rendelkező autisták köre, sokkal nehezebben vettek róla tudomást, mint ma, a közvélemény egyszerűen szellemi fogyatékos, beteg embereknek gondolt minden szociális zavarral rendelkezőt, és nem titok, hogy ez a film egyfajta világméretű ismeretterjesztést hajtott végre 1988-ban, s filmek ezrei követték az Esőember példáját, megmutatva, hogy ezek az emberek is ugyanolyan értékesek, érdekesek, mint bárki más, sőt egyes esetekben érdekesebbek is.