Az az igazság, hogy e filmmel kapcsolatban több kérdésem is van. Az első és legfontosabb: hogyan tudott ez kultfilm lenni? Hogy tudott ez tömegeket elvarázsolni régen (és még talán ma is), ha a látottak alapján az első gondolat, ami eszembe jut, az az igénytelenség. Mert az oké, hogy ’80-as évek eleji filmről van szó, s ez már akkor low budget-kategória volt, amikor készült, de az első Gonosz halott filmet akkor sem fogom tudni más címkével illetni, mint hogy gagyi. Ez részben köszönhető az effektjeinek, a slapstick humorának, no meg a film vérbő második felének. Sam Raimi nem viszi túlzásba filmjének „mélységét”, hamar belevág a lecsóba, miszerint egy horrorfilmmel van dolgunk. Adva van öt fiatal, akik a hétvégét egy erdőbéli faviskóban kívánja eltölteni (az persze egyikük számára sem gyanús, hogy a víkendházat mily’ pofátlanul olcsón kapták meg). Ahogy feltérképezik lakhelyüket, egy pincére bukkannak, ahol a rengeteg holmi között egy könyvet és egy magnót találnak. A könyvet olvasgatják, a magnót pedig lejátsszák. Egy régész hangja hallatszódik, s kiderül, hogy a könyv a Naturom Demento, azaz a holtak könyve, amely mit tartalmaz? Naná, hogy démonidéző szövegeket! Így már nem is csodálkozhatunk azon, hogy az éjszaka folyamán sikerül megidézniük az erdő démonját, aki aztán nekiáll áldozatokat szedni a társaságon belül, míg végül törvényszerűen csak egy maradhat. SPOILER!!!Ő pedig nem más, mint Ash (az a karakter, aki aztán Bruce Campbell ikonikus figurája lesz a színész későbbi pályafutása során) SPOILER!!!
A Gonosz halottal ezzel még önmagában nem is lenne gond, de a legfőbb probléma (legalábbis számomra) a horrorfilmes alapfelállása, amely inkább egy vásári komédiába csap át, mintsem zsigeri félelembe. Horrornak nem ijesztő, vígjátéknak nem elég vicces, és talán ez a legnagyobb gond a filmmel, hogy ő maga sem tudja eldönteni, melyik szeretne lenni. Ezzel pedig megkapjuk a két szék között a pad alá esés tipikus esetét.
A filmet továbbra is nehezen tudom hova tenni (és még a nosztalgia sem szépít az összképen), s nehezen is tudnám ajánlani. Egy biztos: egy percre se vedd komolyan, mert nem lehet, s ha így állsz hozzá, akkor tud a szűk másfél órás játékidejében néhány kacagtató momentumot produkálni. Többet aligha.
Az az igazság, hogy e filmmel kapcsolatban több kérdésem is van. Az első és legfontosabb: hogyan tudott ez kultfilm lenni? Hogy tudott ez tömegeket elvarázsolni régen (és még talán ma is), ha a látottak alapján az első gondolat, ami eszembe jut, az az igénytelenség. Mert az oké, hogy ’80-as évek eleji filmről van szó, s ez már akkor low budget-kategória volt, amikor készült, de az első Gonosz halott filmet akkor sem fogom tudni más címkével illetni, mint hogy gagyi. Ez részben köszönhető az effektjeinek, a slapstick humorának, no meg a film vérbő második felének. Sam Raimi nem viszi túlzásba filmjének „mélységét”, hamar belevág a lecsóba, miszerint egy horrorfilmmel van dolgunk. Adva van öt fiatal, akik a hétvégét egy erdőbéli faviskóban kívánja eltölteni (az persze egyikük számára sem gyanús, hogy a víkendházat mily’ pofátlanul olcsón kapták meg). Ahogy feltérképezik lakhelyüket, egy pincére bukkannak, ahol a rengeteg holmi között egy könyvet és egy magnót találnak. A könyvet olvasgatják, a magnót pedig lejátsszák. Egy régész hangja hallatszódik, s kiderül, hogy a könyv a Naturom Demento, azaz a holtak könyve, amely mit tartalmaz? Naná, hogy démonidéző szövegeket! Így már nem is csodálkozhatunk azon, hogy az éjszaka folyamán sikerül megidézniük az erdő démonját, aki aztán nekiáll áldozatokat szedni a társaságon belül, míg végül törvényszerűen csak egy maradhat. SPOILER!!!Ő pedig nem más, mint Ash (az a karakter, aki aztán Bruce Campbell ikonikus figurája lesz a színész későbbi pályafutása során) SPOILER!!! A Gonosz halottal ezzel még önmagában nem is lenne gond, de a legfőbb probléma (legalábbis számomra) a horrorfilmes alapfelállása, amely inkább egy vásári komédiába csap át, mintsem zsigeri félelembe. Horrornak nem ijesztő, vígjátéknak nem elég vicces, és talán ez a legnagyobb gond a filmmel, hogy ő maga sem tudja eldönteni, melyik szeretne lenni. Ezzel pedig megkapjuk a két szék között a pad alá esés tipikus esetét. A filmet továbbra is nehezen tudom hova tenni (és még a nosztalgia sem szépít az összképen), s nehezen is tudnám ajánlani. Egy biztos: egy percre se vedd komolyan, mert nem lehet, s ha így állsz hozzá, akkor tud a szűk másfél órás játékidejében néhány kacagtató momentumot produkálni. Többet aligha.