A lelkedért bármit megkaphatsz

2021.01.31 20:57 Gyorvik Olvasottság: 168x

2

Bizony nem túl hosszú azon filmek sora, melyek a sziporkázóan realisztikus horrorokat kiötlő Stephen King tollából származó művek adaptációi, s valóban nívósak is. Természetesen tagadhatatlan az a miliő, amelyet akkor érez az ember, ha egy vaskos King regényt a kezébe vesz. Az általában terjengősre sikerült művek ritkán olvashatók ki egy nyaralás alatt, és közben folyton azt találgatja szegény olvasó, vajon honnan származnak ezek a szürrealisztikus gondolatok. És ráadásul ebben a műfajban átszellemülten, a képzelet minden kis idegvégződésébe belekapaszkodó módon alkotni egyáltalán nem egyszerű, vászonra átültetni pedig még kevésbé.

A misztikus horror sajátságai a mozivásznon persze már a fent említett bestseller szerző munkássága előtt jóval megjelentek, mégis a 70-es évektől megfilmesített King regények máig egy igazi önálló dimenziót képeztek. A számos adaptált regény esetében mindazonáltal nem kétséges, hogy az úgynevezett új hullám során megalkotott darabok sokkal nívósabbak. Jóllehet, egy-egy mű kidolgozottsága magától értetődően a rendezőtől, illetve az adott stúdió költségvetésétől és a stábhoz való viszonyától is függ.

A címszerepben Max von Sydow-t láthatjuk – aki sajnos 2020-ban (90 éves korában) örökre eltávozott közülünk – a minden szálat mozgató és manipuláló, bizarr megjelenésű kereskedő szerepében. Nem mással áll szemben, mint a Castle Rock város (a film kiadásáért felelős stúdió neve után) rendőrfőnöke, akit a felejthetetlen Ed Harris formál meg. Max von Sydow – jóllehet, színházi érában csiszolta képességeit – Ingmar Bergman után hamar váltott az amerikai produkciókra. Ez azonban csöppet sem tompította a tökéletes karakterábrázolás iránti inspirációját.

Aki esetleg jártas a svéd származású legenda életművében, biztosan tudja, hogy – hasonlóan, mint pl. Willem Dafoe – eljátszotta már az abszolút jó és a velejéig rossz karaktert is. Az Ördögűző jóságos és tiszteletre méltó szerepe után (jóval utána) valósággal kirobban a disszonancia a két megformált személyiség közt. Meg kell hagyni, hogy a Hetedik pecsét egykori lovagjának, akire általában pozitív szerepeket osztottak, bravúrosan sikerült magát átadni a gonosz szerepének.

A moziklasszikus elején úgy tűnik, lebilincselő dramaturgiával van dolgunk, ám a film felénél az éles szemű néző számára feltűnhet a történet eszmei vonalvezetésének úgymond alapkoncepciója, az ellentétpárok létrehozása. Ekkora már nagyjából kiderül, hogy a városban eme személyek egyébként sem voltak egymás szimpatizánsai. Az egymás iránt nem rokonszenvező, sőt rejtett gyűlöletet érző emberek kirohanásai nem túl stílusosak, és a klisészerűen komponált forgatókönyv gyanúját ébreszthetik.

Az egymás ellen való uszítás, heccelés, a párbajt vívni kívánóknak úgyszólván a fegyvert a kezébe adva – nos, ez nem túl nagy talány. Hasonlíthatna a már földön fekvőbe való belerúgáshoz, vagy a szirt peremén kapaszkodónak a mélybe lökéséhez. A pokol pedig akkor szabadul el igazán, amikor szereplőink sorra engednek kíváncsiságuknak, és betérnek a Hasznos holmik boltjába. Ironikus módon különleges specifikumot tovább nem tartogat a sztori alapteóriája, hiszen gyöngeségüknél, esendőségüknél fogva a kegyetlenség és őrület delejes csapdájába történő elveszejtés az emberiséggel mindig is kéz a kézben járt.

Egy kis kuriózum és pikantéria az a körmönfont manipuláció, és a gátlástalan hazugsággal körbefont tálalása a helyzetnek, melyet Leland Gunt kiprovokál. Egész pacientúráját azok leghőbb vágyaival kecsegteti, majd annak rendje és módja szerint felvásárolja lelkük egy részét cserébe. Az egydimenziós kiélése kéjsóvár vágyaiknak némelyekből remegő neurotikust csinál, míg másokat őrjöngő pszichopatává változtat, a gátlás legkisebb jelenléte nélkül.

A gonosz vagy a gonoszság beférkőzése, vagy rejtett beszivárgása az élet szövedékén keresztül az emberi létbe kutatott téma. Nem csupán az ördögi atmoszféra jelenlétének konkrét észlelése adhat rá szándékot, valamelyest minden negatív tett hátterében ott áll. Ennek a kutatása kiváló drámaiságot szolgáltatott volna a filmben, sajnos ez elmaradt, pedig egy kicsit a lélektani dráma irányába vitte volna el a történetet. A lebilincselő eszmefuttatások a megragadhatatlan transzcendenciáról érdekfeszítően izgalmas perceket nyújthattak volna a néző számára – a film záróakkordja mint egy meg nem fejtett talány –, de sajnos nem így történt. A lezárás, valamint a befejező képsorok és dialógusok sajnálatos módon borzasztóan esetlenek. A történet érzelmi csúcspontja és a lehetséges megoldás kissé szürreális, hiszen éppen az észérvek és a józanság az, ami nem tud mit kezdeni az elme megbomlásáig fajuló helyzettel.

A jó szándék tehát megvolt, a klisékbe gyömöszölt végkifejlet óhajtása azonban értelmetlen patáliát és hangzavart keltett, mely inkább csalódás. Gyakran a históriában sokkal mélyebb gondolatok rejlenek, melyek olykor magában a regényben, illetve igen sokszor sajnos filmfeldolgozásban is méltatlan lezárást kapnak. Végeredményben pontosan ez az egyik esszenciális probléma, nevezetesen, hogy az alkotó mindenáron megoldást keres a történetre. Van, amikor egész egyszerűen nincs megoldása a történetnek, hiszen a dualitás harca egész világkorszakokig tarthat, míg végül újra beáll a harmonikus egyensúly.

A tragédiába torkolló cselekedeteknek a visszhangja tovább él, és általában nem kaphat megváltást ott és azon nyomban. Azon történéseknek, melyeket alkalmanként túl plasztikusan is ábrázolt e mű, sokkal intenzívebb jelentéstartalma van, hogy egy laikus konkrét megoldást adjon rá. Természetesen az intuíció bárkinél működhet, de érintetlen senki sem maradhat, s a filmben láttatni próbált gonosz erő már rég tovaszáll, mire eszmélnénk.

Összegezve, az alkotók ezúttal sem tudtak maradéktalanul élni a lehetőségekkel, noha kezükben voltak a megfelelő eszközök és személyek is egyaránt. De ennek talán örülhet is a nagyérdemű, hiszen, ha minden tökéletesen összeállt volna, ki tudja, hány lidérces éjszakája lett volna a nézőnek. Ahhoz azonban, hogy még évekkel vagy évtizedekkel később felidézhessen egy-egy emlékezetébe égett képkockát, kicsit nagyobb alázattal kellett volna ehhez a könyvhöz nyúlni.