A Jackie Chan által fémjelzett „Részeges karatemester” sikere után számos hasonló film született Hongkongban. Egy idő után túl sok is. A 36 halálos stílus kézikönyvének stábja talán pont ezért vonult át Tajvan szigetére. Meg költségkímélés okán. Független kis stúdió akarta a humor, kaland és dráma vegyítést átvenni. A végeredmény elég vegyes lett. A pénzhiány ordít a produkcióból. Romos kolostor, szegényes kőházak és kunyhók, egyszerű ruházat, borzalmas parókák és pályafutásuk elején álló színészek. A korszak sztárjaiból egy sem kerül képre. Viszont mára érdekessé lett színészlesés, mert közülük később többen befutottak, így a kezdeti kis szerepeik látványa unikumnak számít. Megemlítem Bolo Yeungot, aki A sárkány közbelép vagy a Véres játék rosszfiú szerepeiben lett népszerű. Itt is negatív karakter. Az emlegetés apropóját az adja, hogy ő különösen pocsék műhajat kapott. Mintha egy magyar komondor szőrét egyesítették volna holmi raszta frizurával. Haláli. Erre mondják, hogy annyira rossz, hogy az már jó.
A drámai vonal lassan elsikkadt a történetben, de legalább képileg nem durva, ami megmaradt. A távol-keleti humor elég messze áll a világ többi részén megszokottól. A színpadias grimaszolás és a némafilmes gesztusok már az 1970-es években sem mutattak jól, pláne premier plánban. A zene, az akkortájt szintén szokottnak mondható, más filmekből történő lenyúlások sora, kevés az eredeti dallam. A forgatókönyvben pedig több a lyuk, mint egy kőműves rostán. Színészi játék szinte nincs, mert ahhoz olyan fordulatokat kellett volna beírni a sztoriba, amik módot adnak rá.
Szerencsére pozitív részletek szintén akadnak. A Shaw Brothers százszor látott helyszínei helyett a tajvani hegyek üdítően frissnek tűnnek. Van egy csinos főhősnő, aki ráadásul kungfu tudásban sem lóg ki a férfiak közül. (Nagyon pozitív párosítás, kedves férfitársaim.) Unatkozni sem kell, mert az ellentétes oldalon állókat sűrűn összeugrasztják. A végén természetesen eljön a nagy leszámolás ideje. Az utolsó 20 perc az, ami miatt ez a középszerűnek joggal mondott filmecske nem tűnt el az eltelt évtizedek során. Akik kedvelik a klasszikus kínai kungfu vonulat és akrobatikus, szinte művészi színvonalon koreografált párbajait, ahol minimális a rásegítés, és szinte vágatlanul veszik fel a képzett színész-harcművész szereplők küzdelmét, elégedettek lesznek.
Összegezve: Azt hiszem, elsősorban a küzdősport kedvelők veszik fel ezt a filmet a gyűjteményükbe. Ők már megedződtek a zsáner gyengébb eresztésein. A nézők nagy többségének egy laza estét biztosíthat, de leginkább a „Nézd meg, és felejtsd el” kategóriába fogják besorolni.
A Jackie Chan által fémjelzett „Részeges karatemester” sikere után számos hasonló film született Hongkongban. Egy idő után túl sok is. A 36 halálos stílus kézikönyvének stábja talán pont ezért vonult át Tajvan szigetére. Meg költségkímélés okán. Független kis stúdió akarta a humor, kaland és dráma vegyítést átvenni. A végeredmény elég vegyes lett. A pénzhiány ordít a produkcióból. Romos kolostor, szegényes kőházak és kunyhók, egyszerű ruházat, borzalmas parókák és pályafutásuk elején álló színészek. A korszak sztárjaiból egy sem kerül képre. Viszont mára érdekessé lett színészlesés, mert közülük később többen befutottak, így a kezdeti kis szerepeik látványa unikumnak számít. Megemlítem Bolo Yeungot, aki A sárkány közbelép vagy a Véres játék rosszfiú szerepeiben lett népszerű. Itt is negatív karakter. Az emlegetés apropóját az adja, hogy ő különösen pocsék műhajat kapott. Mintha egy magyar komondor szőrét egyesítették volna holmi raszta frizurával. Haláli. Erre mondják, hogy annyira rossz, hogy az már jó.
A drámai vonal lassan elsikkadt a történetben, de legalább képileg nem durva, ami megmaradt. A távol-keleti humor elég messze áll a világ többi részén megszokottól. A színpadias grimaszolás és a némafilmes gesztusok már az 1970-es években sem mutattak jól, pláne premier plánban. A zene, az akkortájt szintén szokottnak mondható, más filmekből történő lenyúlások sora, kevés az eredeti dallam. A forgatókönyvben pedig több a lyuk, mint egy kőműves rostán. Színészi játék szinte nincs, mert ahhoz olyan fordulatokat kellett volna beírni a sztoriba, amik módot adnak rá.
Szerencsére pozitív részletek szintén akadnak. A Shaw Brothers százszor látott helyszínei helyett a tajvani hegyek üdítően frissnek tűnnek. Van egy csinos főhősnő, aki ráadásul kungfu tudásban sem lóg ki a férfiak közül. (Nagyon pozitív párosítás, kedves férfitársaim.) Unatkozni sem kell, mert az ellentétes oldalon állókat sűrűn összeugrasztják. A végén természetesen eljön a nagy leszámolás ideje. Az utolsó 20 perc az, ami miatt ez a középszerűnek joggal mondott filmecske nem tűnt el az eltelt évtizedek során. Akik kedvelik a klasszikus kínai kungfu vonulat és akrobatikus, szinte művészi színvonalon koreografált párbajait, ahol minimális a rásegítés, és szinte vágatlanul veszik fel a képzett színész-harcművész szereplők küzdelmét, elégedettek lesznek.
Összegezve: Azt hiszem, elsősorban a küzdősport kedvelők veszik fel ezt a filmet a gyűjteményükbe. Ők már megedződtek a zsáner gyengébb eresztésein. A nézők nagy többségének egy laza estét biztosíthat, de leginkább a „Nézd meg, és felejtsd el” kategóriába fogják besorolni.