Tegnap fejeztem be a második évadot. Ritkán érzek ekkora felindultságot. Szándékosan vártam egy napot a körmöléssel, hogy nyomdafestéket bírjon a mondandóm. Az első évad hatalmas kedvencem, éppen ezért ért ennyire érzékenyen a sorozat ilyesféle lesilányítása. Rajongok az alapkoncepcióért: a két oldal, és köztük valahol középen egy démon és egy angyal barátsága. Ötletesen segítik egymást, és vezetik félre az „alsó és felső” vezetőket. Mindkét színész egyformán remekül keltette életre a rábízott karaktert. Volt hozzá egy jó kis apokalipszisos háttértörténet, és kész is a sikeres recept. Nos a második évad nyögvenyelősebben indul, de nem mondhatnám, hogy első blikkre nem érdekes. Ugyan kevésbé fenyegető, de mindenképpen felkelti a figyelmet. Láthatjuk a teremtést, és azt, hogy a jó nem feltétlen mindig jó, és a rossz sem feltétlen mindig rossz. Talán ez az alapüzenete többek közt az egésznek. Ebben az évadban sikerült a szokásosnál súlytalanabbá tenni mindkét oldalt, így igazi téttel nem is kell számolnunk, hisz hőseink magabiztosan vágják ki magukat a slamasztikából. Próbáltak még komikusabb irányba elmenni. Viszont ha megbillentjük a patikamérleg nyelvét valamelyik irányba, akkor csökken az a varázs, amit az első évadban olyan jól eltaláltak. Gabriel váratlan felbukkanása adja a történet gerincét, amivel nem is lenne baj. Persze annyi nincs benne, hogy mind a hat részt kitöltse. Így kapunk egy csomó visszaemlékezést különböző korokból, a közös múltat illetőleg. Ami igazából nem szerves része a gabrieles szálnak. A bajok ott kezdődnek, hogy ismét LMBTQ és a többi mozgalomnak való megfelelés elmosott mindent. Szépen szájbarágósan kapjuk a rengeteg utalást. Felvonultatnak mindenféle rasszt, látványosan sorfal és megvető pillantások közepette. Gabriel története mellett, ami szintén a különbözőséggel operál. Nem kevésbé fontos a hanglemezárus fehér hölgy, és a fekete kávéárus hölgy egymásra találása. Amire nem kevés játékidőt pazarolnak. Aztán azért kapunk transzvesztitát is, nehogy valaki kimaradjon. Persze ez még mind semmi, sikerül a két főszereplőt is összeboronálni, itt dobtam le a láncot. A fenti felsorolás egyáltalán nem érdekel már, kiveszem a történetekből, amolyan kötelező adalékként kezelem. Nem befolyásolja az ítéletemet, ha minden egyéb rendben van. Ilyen időket él a filmipar és a világ, nyomatni kell a PR-t. Ez viszont mindennek a teteje, most már minden történet ide és erre fog kifutni? A végtelen barátság két ellentétes oldal közt önfeláldozással már nem érték? Nem lehet üzenet, példamutató, követendő? Csúnyán kivégezték ezt az amúgy zseniális alapot. Mondanom sem kell, Crowley karakterét erősen lesilányították. A laza, fura járásnál többet nem nagyon kapott. Eldurrant pár egysorost, de valahogy gyenge az egész. Talán ő sem élvezte annyira ezt az irányt, amerre elvitték őket a forgatókönyvírók. Kár érte, nagyon sajnálom. Annyi baj van a világban, annyi mindenről lehetne még mesélni. Nem az a baj, hogy foglalkoznak ezzel, az a baj, hogy ilyen mértékben. Ma már úgy érzem, kötelező beleírni ezt szinte minden történetbe. Nem a történet adja ki a lehetőséget. Hanem a történetet írják köré.
Tegnap fejeztem be a második évadot. Ritkán érzek ekkora felindultságot. Szándékosan vártam egy napot a körmöléssel, hogy nyomdafestéket bírjon a mondandóm. Az első évad hatalmas kedvencem, éppen ezért ért ennyire érzékenyen a sorozat ilyesféle lesilányítása. Rajongok az alapkoncepcióért: a két oldal, és köztük valahol középen egy démon és egy angyal barátsága. Ötletesen segítik egymást, és vezetik félre az „alsó és felső” vezetőket. Mindkét színész egyformán remekül keltette életre a rábízott karaktert. Volt hozzá egy jó kis apokalipszisos háttértörténet, és kész is a sikeres recept. Nos a második évad nyögvenyelősebben indul, de nem mondhatnám, hogy első blikkre nem érdekes. Ugyan kevésbé fenyegető, de mindenképpen felkelti a figyelmet. Láthatjuk a teremtést, és azt, hogy a jó nem feltétlen mindig jó, és a rossz sem feltétlen mindig rossz. Talán ez az alapüzenete többek közt az egésznek. Ebben az évadban sikerült a szokásosnál súlytalanabbá tenni mindkét oldalt, így igazi téttel nem is kell számolnunk, hisz hőseink magabiztosan vágják ki magukat a slamasztikából. Próbáltak még komikusabb irányba elmenni. Viszont ha megbillentjük a patikamérleg nyelvét valamelyik irányba, akkor csökken az a varázs, amit az első évadban olyan jól eltaláltak. Gabriel váratlan felbukkanása adja a történet gerincét, amivel nem is lenne baj. Persze annyi nincs benne, hogy mind a hat részt kitöltse. Így kapunk egy csomó visszaemlékezést különböző korokból, a közös múltat illetőleg. Ami igazából nem szerves része a gabrieles szálnak. A bajok ott kezdődnek, hogy ismét LMBTQ és a többi mozgalomnak való megfelelés elmosott mindent. Szépen szájbarágósan kapjuk a rengeteg utalást. Felvonultatnak mindenféle rasszt, látványosan sorfal és megvető pillantások közepette. Gabriel története mellett, ami szintén a különbözőséggel operál. Nem kevésbé fontos a hanglemezárus fehér hölgy, és a fekete kávéárus hölgy egymásra találása. Amire nem kevés játékidőt pazarolnak. Aztán azért kapunk transzvesztitát is, nehogy valaki kimaradjon. Persze ez még mind semmi, sikerül a két főszereplőt is összeboronálni, itt dobtam le a láncot. A fenti felsorolás egyáltalán nem érdekel már, kiveszem a történetekből, amolyan kötelező adalékként kezelem. Nem befolyásolja az ítéletemet, ha minden egyéb rendben van. Ilyen időket él a filmipar és a világ, nyomatni kell a PR-t. Ez viszont mindennek a teteje, most már minden történet ide és erre fog kifutni? A végtelen barátság két ellentétes oldal közt önfeláldozással már nem érték? Nem lehet üzenet, példamutató, követendő? Csúnyán kivégezték ezt az amúgy zseniális alapot. Mondanom sem kell, Crowley karakterét erősen lesilányították. A laza, fura járásnál többet nem nagyon kapott. Eldurrant pár egysorost, de valahogy gyenge az egész. Talán ő sem élvezte annyira ezt az irányt, amerre elvitték őket a forgatókönyvírók. Kár érte, nagyon sajnálom. Annyi baj van a világban, annyi mindenről lehetne még mesélni. Nem az a baj, hogy foglalkoznak ezzel, az a baj, hogy ilyen mértékben. Ma már úgy érzem, kötelező beleírni ezt szinte minden történetbe. Nem a történet adja ki a lehetőséget. Hanem a történetet írják köré.