Nem vesztegetik az időt a skandináv filmesek, egyébiránt teljesen helyt adhatnak nekik ilyetén, miért is a feleslegesen elpocsékolt dollármilliók. Vinterberg úrnak ismét sikerült darázsfészekbe nyúlnia, a szociokulturizmus peremvidékére tévednie, amelyet mindenki úgy kerül el, mint az elátkozott erdőt. És valóban, a Születésnap sem volt semmi, de ha családon belül a gyermekek kárára elkövetett bántalmazásnál van még morális értelembe lejjebb, akkor a jelen téma pont ez.
Korábban azért vonakodtak a jelenség megfilmesítésétől, egy az egyben való láttatásától, mert erkölcsösebbek voltak, és tudatában voltak saját lehetőségeiknek. Később aztán – miután a múlt század végére főleg a hollywoodi mozi – minden szemetet celluloidra vitt, az érzékeny témákkal egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel. Ennek az eredménye az erőtlen képi megjelenítés, a szájbarágó, egy az egyben való tálalás lett, amely csak félreviszi a jobb megértést.
Pont ennek az ellensúlyozása a dogma társulás példaértékű rendezőjének ezen alkotása, csakúgy, mint számos más filmjében, itt is egy sor be nem fejezett gondolatot hagyva a megtekintés utáni merengésekre.
Pedig hogyhogy nem a tapasztalatlan néző a történet közepéig áhítattal várná a csattanós és éles lezárást, a megigazító feloldást. Ezzel ellentétben az alkotó semmilyen konkrét értelmezéssel nem szolgál. A szereplők mint öntudatlan bábuk – melyek ismeretlen, hatalmas erők kénye-kedvének vannak kitéve – a belső sejtelmek, ösztönök, a tudattalan erővonalai mentén tájékozódnak. Tehetetlenül szemlélik, hogy az életük során megismert jelenségek, alakok mind ködbe burkolózott szellemek, amelyek nem engednek bejárást a belső köreikbe.
Ha nem a hétköznapi aspektusban szemléli a néző a főhős keresztútját, akkor igazi sorskarmának is tekintheti, amely ellen nem igazán lehet védekezni, csak elszenvedni (vagy szemlélődve tűrni). A néhány szereplős minitragédia egyes tagjai közül vajon ki volt a vétlen ebben az esetben?
Többször is újranézhető mozi, vagy inkább újranézendő, ugyanis számos összefüggés fel nem sejlik elsőre. Amennyire emocionálisan tömény, olyannyira magával ragadó.
Nem vesztegetik az időt a skandináv filmesek, egyébiránt teljesen helyt adhatnak nekik ilyetén, miért is a feleslegesen elpocsékolt dollármilliók. Vinterberg úrnak ismét sikerült darázsfészekbe nyúlnia, a szociokulturizmus peremvidékére tévednie, amelyet mindenki úgy kerül el, mint az elátkozott erdőt. És valóban, a Születésnap sem volt semmi, de ha családon belül a gyermekek kárára elkövetett bántalmazásnál van még morális értelembe lejjebb, akkor a jelen téma pont ez.
Korábban azért vonakodtak a jelenség megfilmesítésétől, egy az egyben való láttatásától, mert erkölcsösebbek voltak, és tudatában voltak saját lehetőségeiknek. Később aztán – miután a múlt század végére főleg a hollywoodi mozi – minden szemetet celluloidra vitt, az érzékeny témákkal egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel. Ennek az eredménye az erőtlen képi megjelenítés, a szájbarágó, egy az egyben való tálalás lett, amely csak félreviszi a jobb megértést.
Pont ennek az ellensúlyozása a dogma társulás példaértékű rendezőjének ezen alkotása, csakúgy, mint számos más filmjében, itt is egy sor be nem fejezett gondolatot hagyva a megtekintés utáni merengésekre.
Pedig hogyhogy nem a tapasztalatlan néző a történet közepéig áhítattal várná a csattanós és éles lezárást, a megigazító feloldást. Ezzel ellentétben az alkotó semmilyen konkrét értelmezéssel nem szolgál. A szereplők mint öntudatlan bábuk – melyek ismeretlen, hatalmas erők kénye-kedvének vannak kitéve – a belső sejtelmek, ösztönök, a tudattalan erővonalai mentén tájékozódnak. Tehetetlenül szemlélik, hogy az életük során megismert jelenségek, alakok mind ködbe burkolózott szellemek, amelyek nem engednek bejárást a belső köreikbe.
Ha nem a hétköznapi aspektusban szemléli a néző a főhős keresztútját, akkor igazi sorskarmának is tekintheti, amely ellen nem igazán lehet védekezni, csak elszenvedni (vagy szemlélődve tűrni). A néhány szereplős minitragédia egyes tagjai közül vajon ki volt a vétlen ebben az esetben?
Többször is újranézhető mozi, vagy inkább újranézendő, ugyanis számos összefüggés fel nem sejlik elsőre. Amennyire emocionálisan tömény, olyannyira magával ragadó.