Helló, Haifa!

Az anyám döntéseit megérteni nehezen tudtam, ahogy itt is – de fel kell hozzá nőni és sok-sok küzdelem kell. Megfordul-e? Vajon? Mitől sikerül elhagyni/legyőzni a sorsot? És miért döntött úgy akkor anyám/apám? Pénzt küldött, de a gyerek csak akkor jó, ha nem sír. Kérdések sora.

Kicsit olyan, mintha egy fiatal pár életébe véletlenül másfél órára beleshetnénk. Nincsenek nagy filmes trükkök, mégis működik, mert a karakterek esendők, szerethetők és időnként borzasztóan idegesítőek. Ettől lesz az egész nagyon emberi.

Nagyon egyszerű sztoriból hoz ki meglepően sokat. A lakáskeresés csak ürügy arra, hogy szépen lassan kiderüljön, mennyire mást akar a két főszereplő az élettől. Néha vicces, néha rohadt kellemetlen, de pont ettől érződik valódinak. A két főszereplő közötti kémia pedig simán elviszi a filmet.

Ritka az olyan romantikus film, ami nem próbálja elhitetni, hogy a szerelem automatikusan mindent megold. Itt két ember tényleg szereti egymást, közben mégis folyamatosan kérdés, hogy képesek-e együtt felnőni ahhoz az élethez, ami éppen rájuk szakad. Vicces, kaotikus, intim és meglepően megható.