Vágtázó lovakról

Huh… a trailer alapján „kissé” mást vártam – és, ahogy értesültem, nem csak én, hanem a közönség jó része is -, de a minőségi megvalósítás, a megfelelő mélység és a remek színészi alakítások miatt mégsem érzem magam csalódottnak, bár azt se állítanám, hogy néhány, kevéssé életszagú esemény/egybeesés, érzelmileg nem könnyen magyarázható motiváció, illetve egy-két történetszál elvarratlansága ne zavart volna. Mindazonáltal a történet érdekes, a karakterek „átjönnek”, a képi világ igen esztétikus, és nézőként szépen le lehet követni az érzelmi hullámokat. Feltűnő, hogy az utóbbi időben a színészek a meleg kapcsolatokat ábrázoló filmekben is mennyire „bevállalósak lettek”. Szakmailag nem találok ebben kivetnivalót, de heteroszexuálisként néha túl soknak éreztem a testi intimitás ábrázolását. Lehet, hogy csak azért, mert a) nem tudtam, hogy egy meleg témájú filmre fizetek be, b) szokni kell, c) prűd vagyok. És igen, igen, fel lehet hozni, hogy ezt Almodóvar már negyven évvel ezelőtt is sokkal arcbavágóbban művelte, de én ezt azóta se tudtam megszokni. Ilyen vagyok, nah… Igazából 70%-ra értékelném, de itt azt nem lehet, szóval négy csillagot adok, és megindokolom a fent említett pozitívumokkal.

Nagyon szép képek, de kicsit sterilek. Minahan rendezése túl visszafogott, mintha tévésorozatot néznél, nem filmet. A karakterek is jók, de nem kapod meg azt az érzelmi pofont, amit vársz. Összességében korrekt, de nem több.

Jó casting, Elordi meg Edgar‑Jones nagyon odateszik. A díszlet meg a zene is ütős, tényleg elvisz 1950-be. De a sztori néha kilép a saját árnyékából – mint ha nem tudná, mi akar lenni: érzéki dráma vagy karakterdráma? Nekem ez így középtájt lobog.

Szép, lassú folyású kis melankolikus cucc – tök hangulatos a rózsaszínes San Diego meg a Las Vegas-i neonok között. De néha olyan, mint ha túlságosan finomkodna, hiányzik az igazi dráma. Elordi jó, Edgar‑Jones meg megragad, de valami kis plusz hiányzik.

A film szépen van fényképezve, és a hangulata is rendben van, de valahogy nem tudott igazán megfogni. A történet érdekes, de néha túlságosan lassú volt. A színészek jók, de nem éreztem azt a nagy kémiai robbanást közöttük. Ha szereted a lassú drámákat, próbáld meg.

Nem egy klasszikus blockbuster, de checkoljátok le – azért kapsz egy indie, melankolikus, queer coming‑of‑age filmet, ami ritkán jön így össze. A hangulat, a színészek, a slow‑burn érzés… bőven megéri. Olyan film, amit inkább éjjel nézel, egy üveg bor mellett.

Ez a film egyszerűen gyönyörű. A romantika, a titkok és a lóversenyek mind tökéletesen illenek egymáshoz. A színészek fantasztikusak, és a történet is igazán elgondolkodtató. Ha szereted az érzelmes, lassú filmeket, ez mindenképp megéri.

Tök jól hozza a retró hangulatot, a ’50-es évek Kaliforniáját. A lóversenyek, a titkos románc és a titokzatos testvér mind adnak valami izgalmat. A színészek is jól hozzák a karaktereket, de néha kicsit lassú volt számomra. Mégis, egyedi és hangulatos film.

Ez a film valahogy visszarepít a ’50-es évek hangulatába, de közben teljesen mai is – a pasik és lóversenyek adnak egy retró feel-t, mégis elszabadul benned valami felszabadító energia. Muriel karaktere brutáljó, Daisy Edgar‑Jones pedig hihetetlenül finoman tolja.

Ufff, ez a queer love story nagyon betalál. A két főhős között vibrál a kémia, és a hangulat… rettentő szép, a mid-century design betesz rendesen. És van benne valami felszabadító – mint ha licitálnál az érzelemre.

Van benne valami különleges nyugalom – lassú libbenés, füstös szexuális feszültség, sóhajtozós pillanatok. A lóversenyek, kártyázás, lelkesedés… mind ad hozzá egyfajta tiltott szabadságélményt. Simán ajánlom, ha nem akarsz popcornos pörgést.