Érzelmi érték

Úgy sejtem, hogy Joachim Trier ezt nem nekünk csinálta, hanem saját magának. Remélem, hasznos volt önmaga számára, mert mi ne mentünk túl sokra. Különben technikai értelemben színvonalas munka, nagyszerű a kivitelezés, csak aztán más kérdés, hogy én nem tudtam kapcsolódni ehhez a lélekboncolós családregényhez. Nem éreztem azt, hogy a cselekmény valamilyen univerzálisabb mondanivalónak a hordozója lenne, hanem inkább úgy éreztem, hogy illetéktelenül nézek bele valakiknek a magánéletébe... Off, de az egyik főszereplőnek, Inga Ibsdotter Lilleaasnak meglehetősen tájszólásos a magyar hangja. Elle Fanning pedig remekül játszik, ezt a szintet ki se néztem belőle. Most látom, hogy kapott egy Oscart a film, ez azért különösnek és túlzónak tűnik, de legalább megmagyarázza a magas pontszámokat.

Nem is tudom, mit mondjak. Lenyűgöző. Nem hatásvadász módon, de erős érzelmeket hozott ki belőlem. Néhol fojtogató, néhol nosztalgikus, kiváló színészi játékokkal. Egyik pillanatáról sem szerettem volna lemaradni. Ez a film egy nagy érzelmi érték.

Joachim Trier kihozta a maximumot a csendből és az apró gesztusokból. Ha szereted, amikor a film nem mondja meg, mit érezz, hanem rád bízza, akkor ez ütni fog. Néhol kicsit lassú, de pont ez az, ami miatt az érzelmekben el lehet veszni, szóval nekem működött.

Ez a film olyan volt, mintha valaki belenézett volna a fejembe, és szépen, finoman kirakta a képeket egy régi családi album lapjaira. A történet nem pörög mint egy akciófilm, hanem lassan ereszt be az érzelmek világába: a múlt sebei, a megbocsátás lehetetlensége és a csendes gyógyulás képei még napokig bennem maradtak

Simán az egyik legemberibb családi dráma, amit mostanában láttam. A ház, ami lassan szétesik, olyan metafora, hogy sokszor eldobtam volna a popcornt. A karakterek nem túlzóak, hanem tényleg élnek a vásznon, a fájdalom, a nosztalgia meg a régi konfliktusok visszhangja konkrétan üt.