Vespa – Az olasz álom

Imádom az olasz életérzést. A film adott belőle. Főleg eredeti nyelven nézve, hiszen tudok olaszul. 8/10

A magyarban az alapító nevét az egyik termékére redukálták, pedig a film nem a robogóról szól, hanem a főniről. Kicsit tévéfilmes és ismeretterjesztő hangulatú életrajzi film Enrico Piaggióról, kettős szerepben ábrázolva – mint vizionárius vállalatve... Többzetőt és mint férfit mutatják. Ez megfelel az olasz hősideálnak. Enrico maga a megtestesült álomférfi, nem tudom, tényleg ilyen telitalálat volt-e a manus, vagy a film idealizálja a végletekig, de mindegy is. Némi latinos túlzást sejtek azért mögötte. A film szórakoztatóan iskolatévés pillanatokkal ábrázolja, ahogy egy-egy szituációban (pl. nőknek szoknyában nem praktikus a Vespa előzménymodellje) kigyullad Enrico feje felett a képzeletbeli villanykörte, aztán elmegy a műszaki polihisztor emberéhez, aki pár ceruzavonással fel is skicceli azt, ami néhány év csapatmunkával történik a valóságban. Vannak szövődő szerelmek, ármány és intrika, és ezek mind-mind szappanoperai szinten kidolgozottak (vagy inkább kidolgozatlanok). És mégse neheztelünk, hanem érdeklődve nézzük a filmet, melyben szép motorok, szép autók, szép épületek, szép tájak, szép emberek láthatók (még a lemezjátszó is szép), ráadásul megtudunk valamicskét erről a Piaggio fazonról és a járműveiről, amire lássuk be, nem sok esélyünk volt, kivéve azt a pár robogómániást, aki esetleg amúgy is utánanézett volna. Úgyhogy mindent egybevetve adok rá egy 7/10-et, avagy szűk négy csillagot.

A rendező erősen az olasz életérzésre épít, ezért hangsúlyosabb a romantikus vonal, de talán pont ez teszi élvezetessé a valóságban sokkal gyötrelmesebb történetet, ami egy gyár újraélesztéséről szól.

Abszolút élvezhető, korhű, élethű; Tetszik a táj, a szép autók, a szép nők-férfiak, az olasz temperamentum... végig lekötött a film.