Korrekt mozi

2017.12.05 23:11 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

2

Azt már többször leírtuk, hogy nem vagyunk képregény/szuperhősfilm fanok, s bár idén meglepő módon volt két zsánerbeli alkotás (a Galaxis őrzői Vol. 2 és a Pókember: Hazatérés), amely tetszett, de az igazi még mindig várat magára. Mindezek fényében azt kell mondjam, hogy a Thor: Ragnarök már egész jó úton haladt ahhoz, hogy a kedvenc szuperhősös mozim legyen (ez már azért is érdekes, mert a mennydörgés istenének első két kalandja finom szólva sem nyerte el a tetszésemet). Talán a hangulatos előzetesek, talán a rendező személye, nem tudom, de ennek a filmnek szinte minden egyes percét élveztem, s ne felejtsük el, hogy egy 130 perces menetről van szó! Lássuk a részleteket:

Az első két Thor filmnél az volt az érzésem, hogy túl komolyan veszik magukat, amely az elsőnél a gagyiságot, a második esetében az unalmat eredményezte. Valószínűleg a Ragnarök készítői is érzékelték az előzmények (de főként a második rész) gyengeségeit, így adnak is nekik egy kis kritikai élt azzal a kínos paródia színdarabbal, amit ál-Loki és ál-Thor játszik el a film legelején. Nos, a harmadik rész a komolyságot úgy ahogy van száműzte, s sikerült olyan szinten a maximumra járatni a humorfaktort, hogy az egész már-már a paródiába ment át (a jó értelemben vett paródiába, teszem hozzá). S mikor már azt gondoltuk, hogy kész, eljött a totális bohóckodás ideje, akkor mindig sikerült visszatáncolni oda, hogy egy érdemi történetet kapjunk. Talán ennél a pontnál érdemes azt látni, hogy Taika Waititi személyében végre fölfedezhető volt az, hogy a direktor nemcsak a producerek „bábja”a Marvelnél, hanem ha arról van szó, akkor képes az egyéni látásmódját is belevinni egy ilyen kötött pályán mozgó valamibe, mint az MCU. A humor mellett pedig ne feledkezünk meg a karaktereinkről: Thor öntelt, fennhéjázó jellemére végre megfelelő módon sikerült építeni, mintha a Ragnarökben látható szőkeség a korábbiak szöges ellentéte lenne, szintén a jó értelemben. Emellett ott van még az én kedvencem Hulk/Mark Ruffalo, aki olyan, mint egy óriás zöld bébi és akinek minden egyes megnyilvánulása garantált öröm. (nem véletlenül, minden Marvel filmben kell legyen egy cuki szuperhős, a slusszpoén itt az, hogy egy óriás gyilkológép kerül ebbe a szrepbe). No és persze Loki, aki hozza a tőle megszokott vonásokat (bíznak benne, átveri a társait, megint bíznak benne, megint átverik), amely ugyan a többedik film után kissé unalmas, de azért benne is vannak rejtett tartalékok (lásd: „Segítség” jelenet, valamint az első jelenete sem semmi, amikor kiderül, hogy fatert elküldte pihenni a Földre egy öregek otthonába). Az újak közül megemlíteném Jeff Goldblumot, akinek a ripacskodás még sosem állt ilyen jól, Tessa Thompsonnak köszönhetően pedig van egy újabb belevaló csaj a Marvel filmekben. A sok jó mellett azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az érdemi főgonoszt illetően a stúdió továbbra is hadi lábon áll, s ez alól Hela sem kivétel: megjelenik, kijelenti, hogy ő a legyőzhetetlen gonosz, úgy tűnik, hogy győz, aztán mégsem. Elnézést, de azért ennél többre lenne szükség, s egy ilyen egydimenziós szerepre kár eltékozolni egy olyan színészt, mint Cate Blanchett.

Összegezve: a Ragnarök a hibái ellenére egy korrekt, szórakoztató, élvezetes mozi lett, merem ajánlani azoknak, akik szerették, s azoknak is, akik nem szerették a korábbi Thor-filmeket, hiszen a trilógiából messze ez a legjobb. Azoknak azonban, akik az MCU-val még ismerkedési fázisban vannak (jelen sorok írói is ilyenek), nem árt némi felkészültség, hiszen itt már bővelkedünk utalásokban az univerzum egyes filmjeire (pl. Doktor Strange megjelenése, nem beszélve az egyik stáblista utáni jelenetre), amelyek akárhogy is nézzük, befolyásolják az élményt.