Szeretem Kevin Smith filmjeit, az eddig látottak mind tetszettek, így adtam esélyt a Dogmának is, amely kimondva- kimondatlanul is egy vallási szatíra. Egy ilyen filmet megcsinálni nem kis bátorság, főleg Amerikában, amelynek minden egyes szegletében az emberek ilyen-olyan módon, de egytől egyig szentfazekaknak képzelik magukat, ebből adódóan Smith munkája nagyon könnyen kavarhat(ott volna) botrányt. Szerencsére ez nem történt meg, s ez köszönhető annak, hogy a film végig jól tud egyensúlyozni azon a mezsgyén, ahol a vallásokról alkotott vélemény még szatirikus, de nem bántó, jókat nevetünk rajta, de nem érezzük rosszindulatúnak.
A történet szerint két angyalt (Lokit és Bartlebyt) a mennyből a földre száműztek, ahol az örökkévalóságig kellene tengődniük, ám egy New Jersey-ben élő püspöknek köszönhetően újra visszatérhetnek a Paradicsomba. Ám ha ez megtörténne, akkor az Úr szava semmisé válik, amelynek következménye a mindenség megsemmisülése lenne. Nos, ezt meg kell akadályozni, így jön a képbe Bethany (akiről azért érdemes tudni, hogy polgári életében egy abortusz klinikán dolgozik). A Dogma tehát tulajdonképpen egy kalandfilm, amely témájából adódóan belecsempész néhány szakrális figurát is (személy szerint Alan Rickman Metatronként, valamint Chris Rock Rufusként a kedvencem), s nem maradhat el a Jay és Néma Bob páros sem, akik mind segítik Bethanyt a küldetése során.
Persze nemcsak „mennyei figurák” akadnak filmben (lásd Azrael, no meg a „kakaszörny”), a Dogmát nem a cselekménye teszi emlékezetessé, hanem a nagyszerű dumák és dialógusok, amelyekből Smith nem fukarkodott (kivéve persze Néma Bob esetében, de ezt már megszokhattuk). A szövegekben pedig szinte végig jelen vannak a hol vicces, hol szatirikus megjegyzések, gondolatok a vallásról, azon belül is a különböző dogmákra vonatkozóan. Talán az egyetlen hibája a filmnek, hogy több szálon próbálja futtatni a cselekményt, de ezek a szálak minősége igen eltérő, némelyik kidolgozottabb, némelyik nem, s ugyan a végén össze tud állni egy egésszé, de emiatt egy kicsit keserű a szájíz.
Összegezve: a Dogma egy humoros, jól sikerült szatíra, amely kellően szórakoztató, s nem fél viccet csinálni néhány vallási beidegződésből (apró SPOILER!: miért ne lehetne egy apostol színes bőrű, vagy miért ne lehetne isten egy nő). Zárszóként csak annyit mondok: „Krisztus haver!”
