Ha szuperhős filmekről beszélünk, a nézők egy meghatározó részének alighanem egyből valamelyik Marvel karakter jut eszébe. Azt hiszem, hogy talán ez nem is véletlen, hiszen az utóbbi tíz évben a stúdió szinte mindent elkövetett, hogy kis híján monopolizálja ezt a „piacot”. Persze van némi túlzás ebben az állításban, de fontos lenne egy pillanatra megállni, és belegondolni, miként is gondolkodtunk erről a műfajról az ezredforduló elején.
Hiszen tévedés lenne azt állítani, hogy tíz évvel ezelőtt nem néztünk szuperhős filmeket, ott van többek között Tim Burton Batman produkciói, a mára már kultikussá darabbá vált Penge, illetve M. Night Shyamalan alkotásai, amely hamarosan trilógiává egészülnek ki, a Sebezhetetlen. Mindenesetre megkockáztatható az az állítás, hogy a Marvel az utóbbi tíz évben nem csupán a szuperhős filmek piacára, de szinte a teljes filmiparra hatást tudott gyakorolni.
Kissé visszakanyarodva a tíz évvel korábbi dolgokhoz: bennem felmerül a kérdés, amikor a Tobey Maguire-féle Pókembert néztük, miként is viszonyultunk a filmhez? Hiszen látványában és történetvezetésében is egészen újat tudott hozni a korábbi szuperhős filmekhez képest. A Pókember első része azonban a Sony stúdiójánál látott napvilágot, majd a további két epizód is, amelyek nívója egyre inkább gyengébbnek mondhatóak. Mindehhez képest A csodálatos Pókember már mindenképpen felüdülésnek számított a korábbi epizódokhoz képest, és bizony ekkor már javában dübörgött a szuperhős filmek reneszánsza. A Marvel és a Sony tehát egészen más utakon járt, A csodálatos Pókember, Andrew Garfielddal azonban mintha mégsem tudta volna tartani a lépést.
Hogy ennél bővebben ne menjünk bele, rövidre zárom. A Pókember: Hazatérésről borítékolható, hogy maga a film megjelenése és egyben fogadtatása egyszerre oldott fel egyfajta feszültséget a nézőkben és alighanem a két stúdió között is. Pókember tehát hazatért a Marvelhez, jó helyen van, jól is érzi magát, és semmi sem feltételezi azt, hogy a folytatás gyengébbre sikeredik majd. Legyen hát így.
Felmerül azonban a kérdés, mint minden hasonló esetben, hogy mit lehet még egy olyan komplex univerzumhoz még hozzátenni, mint a Marvelé. A Sony nagyot kockáztatott, mert, és előre leszögezném, nyert is. A Pókember – Irány a Pókverzum ugyanis nem keveset kockáztatott. Merész vállalkozás ugyanis egy olyan cselekménnyel előállni, mint Pókverzumé, az egyszerre vizuális műfajvegyítés és különböző dimenziósíkokkal való játszadozás összetettebbé tesz egy történetet, amely ez esetben nem biztos, hogy befogadhatóbbá tesz egy ilyen produkciót, nem feltétlenül erre számítunk tehát, amikor beülünk egy ilyen alkotásra. De a Sonynál mindezt olyan könnyedén és játszva tették, hogy a történet egyszerre lett pörgős és szórakoztató, emellé pedig még mindig belefért egy csipetnyi moralizálás is az egyes karakterek részéről.
Félreértés ne essék, az Irány a Pókverzum nem egy gyermekmatiné, okkal kapott tizenkettes korhatár-besorolást. Mégis mindez arra engedhet következtetni, hogy mindaz, amit a Sony nem volt hajlandó bevállalni a Venomnál, a legkülönbözőbb okokból, itt ezt valamelyest kompenzálta.
Hogy hol is tart most tehát Pókember története? Az Irány a Pókverzum megnézése után nem lesz könnyű eldönteni. Mindenesetre annyit elárulhatok, hogy ebben az évben nem csak a Bosszúállók – Végtelen háború az, amire érdemes volt várni és beülni.
akció | animáció | családi | kaland | sci-fi
Úgy tűnik, hogy egyszer minden szuperhőst utolér a végzete. Miután közös erővel Homokembernek, Doctor Octopusnak, Electronak, Kravennek és a Keselyűnek sikerült legyőzniük... több»
Szereplők: Nicolas Cage, Chris Pine, Hailee Steinfeld, Liev Schreiber, Oscar Isaac
