NagymeNŐK

2019.08.30 11:17 Lubi Olvasottság: 298x

1

A bűn királynői egy klasszikus gengsztereposzra nyomokban emlékeztető, álfeminista propagandafilm, mely másfél óra alatt sikeresen rombol le minden próbálkozást a könnyed szórakozásra, ami élvezhetővé tehetné ezt az audiovizuális tévedést, amit a mozik filmként forgalmaznak.

Ha a klisékkel tűzdelt, elkapkodott történet vagy a silány, hasonlóan ötlettelen megvalósítás sem lenne elég, a film azt sem képes eldönteni, hogy miről szóljon, vagy mire helyezze a hangsúlyt. Az előzetesek alapján egy hetvenes években játszódó gengszter drámára számítottam női főszereplőkkel. A történet a rövid ízelítők alapján a tavaly bemutatott Özvegyek című filmet idézte. Vagyis bűnöző férjeik elvesztése után a magukra maradt feleségek kétségbeesésükben a saját kezükbe veszik az irányítást, és így válnak a címbe is belefoglalt bűn királynőivé. Ehhez képest egy elemeiben klasszikus gengszter kliséket felvonultató, rosszul működő komikus elemekkel tűzdelt, gyenge vagy egyáltalán nem felépített karakterekkel operáló zavaros káosz született, aminek egy érdemi aspektusát sem tudnám megnevezni, amiért érdemes lenne a megtekintésre.

Az unalomba fulladó történet középpontjában egy elnagyolt emelkedés-bukás narratíva látszik kibontakozni. Egy rosszul sikerült rablás után a férjek hűvösre kerülnek, asszonyaik pedig a magasabb kosztpénz elérése érdekében leszámolnak a helyi ír maffia vezetőségével, és átveszik az irányítást. Ez akár még izgalmasan is hangozhat, de a megvalósítás teljes valójában egy elfuserált feministának látszani akaró vérszegény kínlódás. Hogyan lesznek egyszerű családanyákból és feleségekből maffiavezetők? Egyszerűen odamennek és közlik, hogy mostantól velük kell üzletelni. És ez a taktika működik. Nem akarom leszólni a „csak akarni kell és sikerül” életszemléletet, de ennél kissé bonyolultabbnak képzelem az alvilág működését, még akkor is, ha csak filmen keresztül találkozom vele. A gengszterek mind pojácának vannak ábrázolva, így semmilyen feszültséggel vagy félelemmel nem jár a film, és izgulni sem lehet a főszereplőkért. Ezzel ellentétben kifejezetten sok gyilkosságot követnek el, de ezeket mindig elviccelik. Ha a film humoros jeleneteinek egy láblevágást szánnak, akkor az utána nehezen komolyan vehető.

Az emelkedés szakasz tehát különösebb erőlködés nélkül zajlik le, és egyik pillanatról a másikra a három feleségből az ír maffia vezetői lesznek. Még akkor is, ha az egyikük színes bőrű, ami a hetvenes évek ír maffiájában különösebb történelmi ismeretek nélkül is hamisnak hat, de az ilyen apróságoktól vonatkoztassunk el, mivel a film sem foglalkozik velük. Itt lehetsz afroamerikai ír nő egy bűnszövetkezet élén, és még csak meg sem kérdőjeleznek. Nem azért, mert olyan különleges képességekkel rendelkezel. Hanem, mert a nők mindent jobban tudnak, mint a férfiak. Különösen igaz ez a maffiahálózatok vezetésére. A film legalábbis ennél nem ad több magyarázatot a történtekre. Így a beleerőltetett hamis feminista üzenet még csak a célját sem éri el, hiszen nőként miért lenne büszke valaki arra, hogy a férfiaknál is kegyetlenebb mészárlást tud rendezni? Azért, mert őket nem kapták el? Sőt, még csak nem is üldözték őket? A film FBI nyomozás szála semmire sem fut ki, egyedül időhúzás céljából és egy viccesnek szánt mosdós jelenet miatt van beékelve a sztoriba, de funkciótlanul lóg a levegőben. A film végére pedig a bűnösök nem kapják meg méltó büntetésüket. Az életben maradtak lelkiismeretfurdalás nélkül sétálnak tovább a bűn folyosóin. Sem megbánást, sem változásra való igényét nem mutatnak. Még büszkék is arra, akivé váltak. A történet végére a gyilkossá avanzsált karakterek még büszkébbek és önteltebbek, mint a film elején voltak. Ez aztán a kiváló jellemfejlődés. Az üzenet nem csak hamis és káros, de még csak nem is szórakoztató az út, ahogy eljutunk hozzá.

Az író, egyben rendező Andrea Berloff, akinek ez az első rendezése; különböző projektek társ-forgatókönyvírójaként lehet ismert, mint a World Trade Center vagy a Straight Outta Compton. Egy kevésbé ismert képregény adaptációjaként született első önálló munkája, A bűn királynői, és ez erősen meg is látszik a végterméken. Berloff nem állt még készen egy önálló film elkészítésére, ezért csak a nagyoktól átvett kliséket hangoztatja, amiben egyetlen fegyvere a női szereplőgárda, akik takarékos üzemmódban meg sem próbálják menteni a menthetőt. Nem szerencsés egy komolynak szánt dráma főszerepeire elsősorban komédiákban jártas színésznőket szerződtetni. Melissa McCarthy, Tiffany Haddish és Elisabeth Moss, a három hősnő láthatóan nem tudott mit kezdeni a papírmasé szerepekkel, ezért nem is próbálkoztak igazán. McCarthy bántón rossz és idegesítő a teljes film során. Egyetlen komoly, drámai döntést kell hozzon az egész film során, amit akkora elszántsággal tesz meg, mintha egy sört rendelne a sarki kocsmában. Még így sem sikerül csúfos karrierje legrosszabb alakítását hozni, de csak azért, mert igen magasra, vagy inkább alacsonyra tette a lécet korábbi filmográfiájával. Tiffany Haddish pedig érezhetően nem boldogul rosszul megírt szerepével, pedig neki lenne a legtöbb lehetősége kihozni valamit a szerepből, egy film végi nagy leleplezőnek szánt csavarhoz kötődően ugyanis ő az, aki tartogat némi meglepetést, de a rossz forgatókönyv nem engedi igazán színészkedni. Elisabeth Moss van talán leginkább tisztában vele, hogy milyen filmben is játszik, és mennyire kell ezt komolyan vennie. Ehhez hozzásegíti az is, hogy a másik két színésznőhöz képest mellékszerepbe szorul, és a jobb sorsra érdemes Domhnall Gleesonnal a film komikus/gyilkos duójaként töltenek be szerepet.

A bűn királynői koncepciójától kezdve elvetélt ötlet, de a megvalósítása, valamint kreatív alkotóinak hozzá nem értése és tehetségtelensége verik be az utolsó szögeket a film koporsójába. Elnagyoltan megvalósított ismert formulák és vontatott, unalmas, semmibe vezető cselekményszálak jellemzik ezt a feszültségtől mentes, mondanivalójában pedig káros alkotást. A megtekintése semmilyen körülmények között sem ajánlott.