Öltönyös bandaháború

2020.02.29 12:09 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 652x

5

„A neve Fahasz. F-h-val írva, szóval nem szimpla F@sz.”

Az Úriemberek kapcsán az ember lépten-nyomon abba a már-már közhelyesnek ható jellemzésbe botolhatott, hogy ezzel a filmmel az író-rendező, vagyis Guy Ritchie visszatért a gyökereihez. Ha már közhely, akkor én inkább másikat használnék, nevezetesen: „győztes felálláson ne változtass!” Na jó, egy kicsit azért igen. Mert bár a direktor karrierje elképesztő magasságokat és legalább ekkora mélységeket is megjárt, hovatovább még a Disney számára is leszállított egy tisztes iparosmunkát (Aladdin), ám végső soron talán ő is úgy érezhette, hogy akkor érzi igazán jól magát, ha abban a műfajban és közegben alkothat, amely egyrészt az otthonának mondható, másrészt pedig sokak egyik kedvenc filmesévé avanzsálta őt.

Ez pedig a gengsztervígjáték, ám ezúttal nem a londoni utcákon kicsiben játszó ifjú simlisek kerülnek a főszerepbe, hanem az öltönyt (avagy minimum szövetkabátot) viselő, dúsgazdag középkorúak, akiknél bizony már tetemesebb pénzösszegek forognak kockán, s így a játékszabályok is másképp alakulnak. Guy Ritchie pedig szemmel láthatóan élvezi, hogy újra a szívéhez legközelebb álló terepen dolgozhat, és ha ő boldog, akkor a néző is az, nem igaz?

A történet egy bizonyos Mickey Pearson nevű dzsentlemanus köré szerveződik, aki úgy dönt, maga mögött hagyja gengszteréletét, s tovább akarja adni a hatalmas marihuána birodalmát. Az Egyesült Államokból Angliába áttelepült Mickey azonban elkövet egy-két hibát. A legfontosabb, hogy egy partin nem fog kezet a médiamogul Big Dave-vel, aki ezután megbízza az oknyomozó riporterét, Fletchert, hogy kicsit vájkáljon a gengszter viselt dolgai között.

Miután az újságíró elég terhelő információt szedett össze, megkeresi Pearson jobbkezét, Ray-t, hogy egyrészt előadja a „nagy sztorit”, másrészt ajánlatot tegyen (avagy zsarolhasson): vagy kap a gengszterektől 20 millió dollárt, s filmet készítenek az általa már forgatókönyvként is létező történetből, vagy az egész megy a sajtóhoz. Az Úriemberek érdemi sztoriját pedig Ray is, és mi, nézők is Fletcher narrációjával ismerhetjük meg, amely számos szereplőt mozgat, tele van humorral, és nem spórol a fordulatokkal sem.

Guy Ritchie a filmjével kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy az öregedés és annak velejárói alól a „rosszfiúk” sem bújhatnak ki. Arról van szó, hogy ők is emberből vannak, akik egy idő után vágynak a kényelmes életre, s ők is szeretik a kellemes dolgokat (Mickey Pearson is arról beszél a film egy pontján, hogy végre utazgathatna az asszonnyal ide-oda, reggelente nyugiban szürcsölhetné a kapucsínóját, és kedvére ehetné a kaviárt). Ennek fényében az Úriemberek valóban azoknak a gengsztereknek a terepe, akik mondhatni belekényelmesedtek a középosztály nyújtotta összkomfortba. De ez nemcsak a karakterekre igaz, hanem úgy az egész alkotásra.

Az elején meglehetősen „öregurasan”, vagyis lassan indul be a sztori, és elég sok karaktert is mozgat, és nem kis idő kell ahhoz, hogy a Fletcher által prezentált, fragmentált történet szálai összeérjenek, de ezt a várakozást a film második fele maradéktalanul meghálálja. Itt ugyan nem fogjuk megkapni azt a túlpörgetett akcióstílust, vagy videóklipre emlékeztető vágástechnikát, mint az első két Ritchie-film esetében, de bizonyos rendezői kézjegyek még mindig működnek: pörgős párbeszédekkel, rajzfilmszerű erőszak-ábrázolással, emlékezetes karakterekkel, no meg számos poénnal bővelkedik a film, talán egyedül a vége van kicsit túlgondolva a kelleténél.

Amiben viszont roppant szimpatikussá válik mind a film, mind a rendezője, hogy alapötlet és gondolatiság szempontjából ugyan nem mond érdemi újdonságot, viszont a jól bevált stílusa képes haladni a korral. Két dolog érdemel említést ezzel kapcsolatban: az egyik a film egyik legjobb üldözős jelenete, amelyben a tét néhány utcai srác okostelefonja lesz, a másik pedig az, hogy az egyik marihuánaültetvényen egy banda a rajtaütését fejre szerelt GoPro kamerákkal rögzíti, s küldi fel a világhálóra.

A karaktereket illetően pedig (legalább) két emlékezetes figurával bővült az amúgy is gazdag „arcképcsarnok”: az egyik kétségtelenül a Hugh Grant által játszott meleg riporter, vagyis Fletcher, akiről tenyérbemászó képének és gerinctelen magatartásának köszönhetően ordít, hogy a tényleges antagonista filmben, s láthatóan élvezi, hogy a „romkom király” skatulyából végre kitörhet. A másik pedig Colin Farrell, azaz Edző bá’, aki a „tisztességes csibészt” testesíti meg: az elveiért hű, egyenes ember, aki a tanítványaira saját fiaiként tekint, s ha a szituáció úgy kívánja, akkor bizony oda és úgy üt, ahova és ahogy kell.

Vélhetően Guy Ritchie már sosem lesz az „fenegyerek”, ami miatt sokan a brit Tarantinónak kiáltották ki, de ez talán nem is baj, hiszen ha olyan, egy picit önismétlő, de egy roppant szórakoztató módon elmesélt mozit össze tud hozni, mint most az Úriembereket, akkor egy rossz szavunk nem lehet.