Magyarország történetének egyik legmozgalmasabb időszakába, a kiegyezést megelőző korszakba kalauzolja el a nézőt Hajdufy Miklós történelmi(nek szánt) tévédrámája. Az 1848/49 és 1867 közötti majdnem két évtized még ma is szinte fehér folt a hétköznapi emberek történeti tudatában, mind a szabadságharcról, mind a dualizmusról többet tud – vagy vél tudni – az utca embere, mint a neoabszolutizmus évtizedeiről. A Klapka légió azért is lehet bizonyos szempontból érdekes, mert éppen egy történelmi korszakhatáron álló nemzet fontos erkölcsi dilemmáit feszegeti.
A Habsburg Birodalom 1866-ban háborúba kezdett Poroszországgal, s a harc kimenetelének a tétje az volt, hogy melyikük vezetésével jöhet létre a német egység. Az emigrációban élő magyar katonai és politikai vezetők úgy döntöttek, hogy ez a pillanat kedvező lesz a Habsburgok Magyarországról való eltávolításához. Így aztán Klapka György vezetésével és a poroszok támogatásával egy kicsiny katonai csoport indult haza, hogy újból felvegyék a harcot a császári csapatokkal.
A film bár vélhetően sok fikciós elemet tartalmaz, plasztikusan tudja bemutatni a légión belüli bizonytalanságot, feszültségeket, a katonák motivációjában megmutatkozó különbségeket, egyáltalán azt, hogy kik mennyire bíznak a sikerben. A légió hadjárata végül groteszk és tragikomikus kalanddá degradálódik, a történelmi forrásokból is tudjuk, hogy a katonák behatoltak ugyan Magyarország területére, de még egy komolyabb csatára sem került sor, és kénytelenek voltak visszavonulni. A kudarc fő oka a társadalmi támogatottságuk szinte teljes hiánya volt, miközben a poroszok is kihátráltak mögülük, hiszen számukra a légió feladata csak annyi volt, hogy sakkban tartsák a császáriakat.
A film izgalmas problémákat boncolgat: Vajon az emigrációban élők olthatatlan harci vágya vagy a békére vágyó egyszerű emberek visszahúzódása a jó megoldás? Ki az igazi hazafi, ki látja jobban a nemzet sorsát: az évtizedek óta a hazájától elszakítva élő, a Habsburgok elűzéséhez mindenáron ragaszkodó emigráns, vagy a vérontásra, elnyomatásra ráunó, békében élni és fejlődni akaró magyarországi lakos? Lehet-e, érdemes-e folyton a múltban élni, vagy inkább a jövőre kell összpontosítani? Meg lehet-e állítani a történelem kerekét, lehet-e évtizedek múltán is a régi célokhoz ragaszkodni?
S persze a Klapka légió is olyan történelmi parabolává változik, amelyről nehéz megmondani, mi szól benne a múltról, és mi az 1980-as évek jelenéről. Valóban felfedezhetők-e benne olyan áthallások, amelyek akár a korabeli néző gondolkodását is irányíthatták? Hiszen a levert 1848-49-es szabadságharc könnyen párhuzamba állítható volt 1956-tal, s ahogyan "a népek tavaszán", úgy '56-ban is magára hagyta a nagypolitika Magyarországot. De éppen a Klapka légió című film bizonyítja, hogy 1866-ban is ez történt. Ez esetleg figyelemfelhívásként is szolgálhatott a kortárs nézőnek: jobb megbékélni az adott valósággal, a viszonylagos jólétet ellensúlyozó idegen hatalom elnyomó jelenlétével.
Nem véletlenül válik a film kulcsjelenetévé Mednyánszky Sándor (Koltai János) és Szidónia (Törőcsik Mari) párbeszéde. A nő ugyanis rezignáltan közli a hadfival, hogy elkéstek. Már senki sem akar harcolni, majdnem két évtizeddel a világosi fegyverletételt követően az emberek élni akarnak, és jólétben akarnak élni. A légió tragikomikumát éppen az adja, hogy a magasztos elvekért felvonuló sereg anakronisztikussá vált, értelmetlen lett a küldetése. (S bár erre nem tér ki a film, a dualizmus korának tudathasadásos állapotát jól jelzi az a tény, hogy miközben egyre erőteljesebbé vált a Kossuth-kultusz, "Ferencjóska" alakja is szép lassan az atyai uralkodó figurájává szelídült a köztudatban, s a két ellenség portréja gyakran nagyon is jól megfért akár egyazon szobában is.)
A film egyik gyengeségét az jelenti, ami a hasonló "tételdrámákét" általában: a túlzottan szájbarágós problémafelvetés. A történet során sajnos sokszor érezhető az, hogy könyvízű szövegeket adtak az egyes szereplők szájába az alkotók, s mintha maguk a figurák is egy-egy eszme megszemélyesítői lennének, nem pedig eleven alakok. A magam részéről a játékidőt is kicsit soknak tartom, nem biztos, hogy a két órából nem lett volna érdemes lecsipegetni. Habár számos nagy színészt (Mensáros László, Helyey László, Bencze Ferenc, Kozák András, Horváth Sándor stb.) láthatunk akár csak villanásnyi szerepekben is, valami mégis hiányzik az összképből, s a színészek némelyikének modoros játéka sem emel a színvonalon. (Törőcsik Mari például ugyanazt a savanyún fintorgó nőfigurát hozza itt, mint sok más filmjében.)
Azonban a "sztárok" szerepeltetésének megvan a hátulütője, hiszen a nézők jelentős része óhatatlanul is képtelen elvonatkoztatni attól, hogy például nem Klapka Györgyöt látja, hanem Tordy Gézát. És ez most nem a színészek ellen szól, de talán kevésbé ismert színészek esetében jobban el tudna vonatkoztatni a néző. Mindamellett viszont elgondolkodtató, és tévéfilmes feldolgozásmódja ellenére is ambiciózus, érzelmes – de nem felszínesen patetikus – alkotást kap a néző e filmmel, amelyet sajnálatos módon szinte teljesen elfelejtettek mind az emberek, mind a műsorszolgáltatók. Jobb sorsra lenne érdemes ez a mű, mert ha nem is mestermunka, de elgondolkodtató alkotás.
