Zamunda sztárjai.

2022.08.06 07:48 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 165x

3

Nosztalgiázni és nevetni szerettem volna. Lássuk, mennyire sikerült.

Eddie Murphy védelmében.

John Landis 1988-as filmjének folytatását Eddie Murphy már jó ideje szerette volna összehozni (ahogyan a rajongók is rengetegszer követelték már tőle), úgyhogy most mindenki egy emberként lélegezhet fel. A második rész itt van, megérkezett, Murphy pedig visszatért ahhoz a szerephez, aminek nagy részben a hatalmas sikerét köszönheti. A kérdés már csak az, hogy megérte-e ennyit várni rá, és hogy nem lett volna jobb meghagyni mindezt a nyolcvanas éveknek és a nosztalgiának, a kissé már homályos "régenmindenjobbvolt" érzéseknek?

A történet szerint Zamunda királya (James Earl Jones) haldoklik, Akeemnak (Eddie Murphy) pedig muszáj kiválasztania azt, aki őt magát követi a posztján, miután királlyá koronázzák. Egyetlen hatalmas probléma van csupán: Akeemnak csak lányai vannak, egy másik birodalom uralkodója (Wesley Snipes) pedig nagyon szeretné, hogy az ő kicsi fiacskája vegye feleségül az egyik bombázó kiscsajt. A dilemmát orvosolandó, gyorsan kiderül, hogy a hercegnek bizony van egy törvénytelen fia is New Yorkban, akiről eddig nem tudott (hogy ez miként történt, azt Semmi gyorsan el is magyarázza), így visszautazik Queens-be, hogy megtalálja és betanítsa őt a hercegi élet és etikett rejtelmeibe.

Craig Brewer filmje tehát az első film történetét meséli újra, éppenséggel csak megfordítva az egészet!

Queens helyett Zamunda világába kapunk bepillantást. Az első filmhez hasonlóan egy fish-out-of-water szituációt láthatunk, melyben Lavelle (Jermaine Fowler) az, aki totális kívülállóként pislog és próbál beilleszkedni egy számára egzotikus kultúrába.

Murphy ezúttal valamelyest a pályaszélre kerül és onnan próbálja egyengetni a soha nem látott fia útját, beilleszkedését, döntéseit. Hasonlóképpen, mint ahogyan James Earl Jones tette az első filmben, épp csak azzal a különbséggel, hogy itt mégiscsak egy Eddie Murphy filmről beszélünk, emiatt nehezen lehet mellékszereplőként tekinteni rá, hiszen Murphy nem tud, és persze nem is akar sohasem másodhegedűs lenni!

Újra megnézve az első filmet (nagy-nagy örömmel) azt állapítottam meg, hogy egy alapvetően kedves, erősen becsülendő üzenettel rendelkező, aranyos, romantikus komédiába szeretett bele a fél világ, amit sikerült megdobni az Eddie Murphy-re jellemző virtuozitással, harsánysággal. A poénok többsége még most is működőképes, a mellékszereplők viccesek és emlékezetesek (külön figyelmet érdemel az, hogy sokszor Arsenio Hall vagy épp Murphy formálta meg őket), a befejezés pedig idilli és tündérmesébe illő. Amilyennek lennie kell, hogy az ember hite megmaradjon.

A második film igyekezett hozni ugyanezt a szellemiséget, épp csak kevesebb szellemességgel és poénbombával.

Míg az első film azt állította, hogy a pénznek nem szabad jelentőséget tulajdonítani a szerelemben, addig a második film a kulturális különbözőségeket szeretné megvilágítani és azt, hogy mindegy honnan jöttél, lehetsz király, lehetsz szegény, nem számít. Na meg persze, hogy a származás és pénz nem számít a szerelemben, csakis maga a szerelem. Ergo, az idealista hozzáállás ugyanúgy megvan, a kvázi tündérmesei attitűd úgyszintén.

Mégis akkor hol mehetett félre a dolog?

Papíron megvan minden ahhoz, hogy egy működőképes, és abszolút nézhető folytatás legyen, de valahogy mégis olyan ez a film, mint ami túl sok kárt nem csinál, de nem gondolom azt, hogy érdemes volt ezt kifejezetten erőltetni.

Érezni, hogy Murphy szívén viselte a projektet, hogy az üzenetét fontosnak tartotta kommunikálni, de mégsem lett több az eredmény, mint egy újramelegített, újra szervírozott változata a klasszikusnak. Minden, vagy legalábbis a legtöbb motívum csupán halovány árnyéka elődjének, gondoljunk akár a romantikus szálra (ami kissé akadozik), ami feleannyira sincs kimunkálva, mint az eredetiben, vagy a tradíciókhoz való ragaszkodás vagy azok felrúgása. A poénok nagy része valljuk be, gyengén muzsikál és nincs bennük elég átütőerő. Többnyire ismét arra vannak felhúzva, hogy a főszereplő miként találja fel magát idegen környezetben.

Míg az elsőben vitte a prímet Eddie Murphy karizmája, piperkőc, nagyszájú bája, addig itt ez nincs meg. A Lavelle karakterén keresztül sajnos már nem képesek ugyanazt a frissességet és humort belevinni a sztoriba. Így maximum néha, egy-egy halovány mosoly futott át az arcomon (de leginkább az sem) és az is főleg akkor, amikor feltűntek bizonyos régi szereplők. A régi motorosokat pedig jó látni, Murphy és Arsenio Hall még mindig mókásak együtt, James Earl Jones-t rövid ideig is hatalmas élvezet nézni. Ez azonban már az újramelegített, nosztalgiázó része a képletnek, amivel ideig-óráig el lehet lenni, de új élményt sajnos nem tud adni.

Sajnos, a fiatalság Tracy Morgan és Leslie Jones szerepeltetése sem dob túlontúl sokat a nívón, kifejezetten súlytalanok. Ők is inkább csak amolyan vasárnapi, nyugdíjas tempóban, lassú takaréklángon hozzák magukat. Ugyanakkor relatíve pozitívumként értékeltem a nem-visszatérő Wesley Snipes puszta jelenlétét is, bár az ő szerepét illetően is ki lehet jelenteni, az alkotók vélhetően sokkal viccesebbnek gondolták, mint amilyen ténylegesen lett. Nem baj, attól még a közepes Snipes is jobb, mint a nem látható Snipes, aki valljuk be, hiányzik a képernyőről mostanság!

Túlságosan elriasztani persze ugyanakkor senkit nem szeretnék, Murphy csinált már ennél sokkal rosszabb filmet is. Sovány vigasz, sovány dicséret, és kissé büdös is, de akkor is annak szánom, aki valaha is végig ülte a Norbit című "alkotást", az tudja, miről beszélek. Az Amerikába jöttem 2 kifejezett üzenete ezzel szemben értékelendő, a díszletek szépek és vannak benne jó zenék, meg egy cameozó Morgan Freeman, akin totálisan meglepődtem!

Ahogy azt sem tudom elvenni tőle, hogy legalább megpróbált összehozni egy decens családbarát komédiát. Káromkodásmentesen igyekezett csatasorba állítani az első film legtöbb erényét, kisebb-nagyobb sikerrel. Épp csak mindezt tehette volna sokkal nagyobb energiával, több és jobb humor segítségével, még vagy két zsáknyi humorral. Egyszóval, sokkal kevésbé laposan.

Szóval...

Most akkor "régenmindenjobbvolt?"

Tudja a fene!

Régen minden más volt és nekem ez éppen elég is!

Régen nem volt fotelem sem!