Karácsonyi szatíra

2022.12.23 20:52 Dorkateo Olvasottság: <100x

0

Bár a Káosz karácsonyra című mozit alulértékelik itthon és külföldön is, nekem a kedvenceim közé tartozik. Miért? Miközben hagyományosan nyálas amcsi karácsonyi filmnek álcázza magát, közben görbe tükröt mutat, jelentős emberismeretről téve tanulságot. A bevezető képsorok a megszokott ünnepi idillt mutatják, s talán nem is tűnik fel elsőre a sok apró fricska: a fenyők közt rohanó kisfiú pofira esik, az ünnepi mézesek közt ágyékkötős mikulás bújik meg, a brooklyn-i mikulás a gatyáját rángatja. A vígjáték műfaji elemei sorakoznak: mindenki mosolyog, a Christmas-dekor uralja az utcákat, s az ünnepi fény tükröződik a lelkes gyermekszemek csillogásában. Csak olyan apró nüanszok jelzik a csalafintaságot, mint a nyelvével a havat felfogó kislány alakja – elsőre nem is vesszük észre, hogy a rendező (Jessie Nelson) valóban nyelvet ölt ránk filmjével. Vajon azért nem aratott sikert a mű, mert mindenki magára ismert valamely szereplő melléfogásaiban? Vagy ne menjünk ilyen messzire a tudatosság havas ösvényein, s gondoljunk csak annyit, hogy kellemetlen érzés ennyi őszinte megnyilvánulást látni, amikor épp a vonzó fenyőfás fotónkat töltjük fel a netre?

A film eredeti címe: Love the Coopers - Szeretettel: Cooperék. Ezt írja az anya a karácsonyi üdvözlőlapok aláírásául. Ellenpontként ezt üzeni az író (Steven Rogers): „Valaki felkiált: karácsonykor szeressük egymást és vigadjunk! Pedig parancsra nem lehet szeretni.” Végigjárva a családi ünnepeim hosszas kálváriáját, ma már örömmel nézem meg újra (és újra) a múltam darabkáit e film képkockáin. Édességet majszolva a képernyő előtt, sokkal könnyebb nevetni az ősidők óta ismert játszmákon, s itt ráadásul olyan humoros/gunyoros feloldásokat kapunk egy-egy jelenetben, hogy lehetetlen nevetés nélkül nézni a filmet. S kell ennél több?

Hat történet-szálat vezet a direktor, bravúrosan. Az első szokványosan indul, válófélben levő apa és anya veszekszik az ünnepi menetrenden, míg a gyerekek kiábrándult arccal nézik egymást. Vívásuk egészen addig tart, míg a legérzékenyebb, de már tudatos korban levő fiú kis híján rájuk nem borítja a menüt: Hagyjátok már abba, kiáltja. Ruby (Amanda Seyfried) alkesz családból érkezve – mily meglepő – csak pincérnőségig viszi. Kicsi, de fontos öröme önkéntes tanára, Bucky mindennapi felbukkanása, aki a filmtörténet nagy klasszikusain keresztül terápiázza a magányos lányt, s végül talán sikerül letéríteni a generációs örökség örömtelenné taposott útjáról. Bucky lányai a rivalizáló, féltékeny testvérek archetípusát tárják elénk. Emma (Marisa Tomei) okkal vagy ok nélkül haragszik nővérére, s féltékenységében szebb életet képzel magának s ezt hazudja az őt egy értelmetlen lopáson kapó rendőrnek is. Nővére Charlotte, aki elvárja, hogy – bár eddig soha sem sikerült – idén karácsonykor végre minden tökéletes legyen. Egyik gyermeke, Eleanor szintén hazudik, mert bár gyönyörű lány ( Olivia Wilde alakítja), mégsem talál jó párkapcsolatra, így szerez magának egy kamupasit a reptéren, hogy leszerelje a rettegett szülői kérdést: „Mikor mész végre férjhez?” Nem folytatom a sort, hiszen felmerül a kérdés: mégis mi lehet ebben a filmben a jó?

A sok apró felütés, ami arra tanít, az életet a kis dolgok teszik nagyszerűvé. Amikor a nagyszülők elszólják magukat a nagyorrú szomszéd fiú előtt: „Hefti” mondják ki véletlenül a titkos csúfnevét, aztán egyszerre pukkadoznak és szégyenlik magukat. Amikor Charlie, a kamaszfiú először csókol meg egy lányt és botrányosan rosszul csinálja – erről eszünkbe jutnak saját ügyetlenségeink. A képsorok a reptéren, ahol Eleanor a nevetéstől rázkódó emberekben gyönyörködik. Vagy Nina Simone hangja, amitől az ember szíve tényleg megtelik szeretettel. Ez a film számomra arról szól, hogy mindenen lehet változtatni. Persze nem úgy, hogy képeslappá fojtom a vágyaimat, sem úgy, hogy elbújok egy ismeretlen kisvárosba új életet kezdeni, hanem hogy őszintén felvállalom, amit érzek. Bevallom a másiknak és magamnak is, lyukat ütve a páncélomon.

Sztárokban sincs hiány: Diane Keaton (Charlotte) szinte kihagyhatatlan a családi filmekből, annyira jól hozza az anya, a régóta-nej és az anyós figuráját. Itt lopta be magát a szívembe az idős Alan Arkin (Bucky), akit aztán a Kominsky-módszer című sorozat emelt végleg a kedvenceim közé. Timothée Chalamet a kamasz Charlie-t alakítja, akit az új Dűne királyfijának szerepében láthatunk viszont. Mindenkit dicséret illet, nagyszerű és személyre szabott alakításokat láthatunk. A magyar szinkronban ugyan nem jön át, de a narrátor eredeti hangja Steve Martiné, a neo-Cyrano hangja így teszi fel az i-re a humoros pontot ebben a tragikomédiának is nevezhető darabban. Műfaja szerint legkevésbé sem vígjáték a mű, inkább szatíra ünnepi köntösbe bújtatva.

Így már érthető, miért húzták le: ha egy szokványos karácsonyi filmre vágysz, ne ezt válaszd, mert csalódhatsz. Vagy épp’ egy meglepő kincset találsz, mely segít rálátni a saját életünkre és fanyar humorral vészelni át azt. Ahogy Ruby mondja: – Haragszom magára!
– Mit tettem? – kérdi Bucky.
– Felkavart a Nagyvárosi fények vége! – kéri számon a lány.
– De hát ez a dolga – válaszolja a tanár.