Ez a film egy érdekes alkotás. Keveredik benne a realizmus, a játékok fantáziavilága és a romantika. Egyikből sem kapunk túl sokat, hogy megterhelő legyen, de mindegyik önmagában zavaró kicsit.
A koreai filmektől megszokhattuk egyéni látásmódjukat, a szolgálat és a méltóság fontosságát. A személytelenséget inkább a film atmoszférájához kötöm, mint általában a Koreai filmgyártáshoz. Ennek a filmnek is nagyon egyedi hangulata van, ami leginkább a Szárnyas Fejvadász 2049-et juttatta eszembe. Egy android, aki megpróbál egyensúlyozni az élete és a hivatása között. A bizonytalanság végig ott lebeg, hogy vajon ki ember és ki andorid? Nem kapunk egyértelmű válaszokat.
A film képi világában olyan, mint egy videójáték. Steril, futurisztikus környezet, tipikus játékos megvilágításokkal és kameramozgásokkal. Kivételesen nem belső nézetes az ábrázolás, hanem külső nézőpontos, mintha csak szemlélődők lennénk a kísérletben. Ez a fajta szemlélődés hatja át az egész filmet. Kicsit dokumentarista, ritka érzelmi kitörésekkel. Jól illeszkedik az ipari, tech világhoz, amit a filmben felépítettek.
Sang-ho Yeon hatása egyértelműen észrevehető a filmen, végig tartja a fókuszt a koncepción és egy percig sem engedi el. Emiatt a film stabil minőséget mutat. Akit nem fog meg az eleje, annak végig nem fog tetszeni. Akit megfog az elején, az végig fogja nézni. Ez volt a két Busan filmmel is.
Lee Dong-Hee engem rettentően idegesített a filmben. Folyamatosan túljátszott karakter, ripacskodás, béna főnökösködés. Persze a filmből kiderül, hogy ennek is megvan a maga oka, de addigra már sikerült megutálnom. Azt hiszem ez lehetett a cél, ezért nagyon jól hozta a szerepet. Kang Soo-youn volt minden dráma és érzelmi szál középpontjában, ezért is fura, hogy sikerült végig egy teljesen arctalan és megkeseredett tudóst alakítania. Amikor örült vagy mérges volt, az pont úgy nézett ki, mintha aludt volna. Játéka olyan változatos volt, mint egy robotporszívónak. Nekem ő nem tetszett.
Kim Hyun-joo viszont telitalálat volt. Kiválóan mutatott a poszterként, robot modellként, katonaként, anyaként, ahogy épp kellett. Semmi kiemelkedő, de épp ezért tűnt nagyszerűnek. Szinte már Emily Bluntot láttam magam előtt egy-két jelenetben.
Maga a történet elég lapos. Robotokat fejlesztenek, tesztelgetik, próbálnak belőle pénzt csinálni. Néha drámáznak és persze van a fordulópont, mint minden filmben, hogy aztán a befejezés ugyan olyan űrt hagyjon bennünk, mint ami körbeveszi őket odafent. Ki fog győzni a háborúban? Mire megy egy robot töltő nélkül a nagyvilágban? Mire jók az emberek, ha mindent gépek intéznek? Csupa olyan kérdés, amire a hasonló látvány scifi történetek egy pillanatig sem haboznak legyinteni. Kit érdekel, amíg pörög a 3D robot csata? A látvány elviszi a hátán a filmet.
Egyszer érdemes volt megnézni, nem csalódtam benne. Azt kaptam, amit a bemutató alapján sejteni lehetett. Pont annyit. Kicsit pihentető, kicsit kikapcsoló élmény. A film után arra gondoltam, hogy vajon meddig puszilják még emberek az álomba merülő gyerekek homlokát?
