Bevallom őszintén, én azért első blikkre hatalmas bűnös élvezetnek hittem ezt a Giulio De Santi által rendezett produkciót, mely ígérete szerint („first ego shooter splatter movie ever”) egyaránt megidézi a nyolcvanas-kilencvenes években tomboló, kisebb költségvetésből gazdálkodó (gumi) gore-hangulatot, valamint a modern FPS akciójátékok egyedülálló atmoszféráját. Ám, ahogy az esetek többségében ez lenni szokott, sajnos azonban nem sikerült maradéktalanul szórakoztatóra a fentebb vázolt koncepció.
De mit is láttam, vesztemre?
A Frank Zimosa névre hallgató, sokat tapasztalt bérgyilkost egy különleges melóra bérli fel egy bizonyos titokzatos Jorge Mistrandia nevű fazon. Küldetésének lényege abból áll, hogy egy lepukkant hotelban kell végezni egy kegyetlenségéről híres párral, ráadásul nem is akárhogyan: ki kell vennie az agyukat, illetve a belső szerveiket, miközben megbízója mindezt egy kifejezetten speciális szemüvegen keresztül élőben látja.
Zimosa már majdnem el is végzi a melót, amikor agonizáló áldozatáról kiderül, hogy szintén Jorge egyik embere, és úgy dönt, hogy félbehagyja a melót, és azonnal utazik haza.
Ám a hotel valójában Mistrandia embereivel tömött csapda, ami egy másik dimenzióból származó gonoszt rejteget… (Hahaha!)
Már rögtön az első képsorok tisztázzák, hogy itt bizony egy kőkemény splatter/gore filmmel van dolgunk. Nincs semmi gatyázás, csak vöröslő vért bugyborékoló torokelvágás nagytotálban.
Giulio nem viccel, azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy aki nem bírja a vért, az fejezze be a film nézését, ez nem az ő filmje lesz. Ez itt kérem exploitation-esztétika, nem vasárnapi babazsúr diós kiflivel és citromos mignonnal.
A főcím után jön a második – komolyabb – megdöbbenés: az egész filmet Frank, a dörzsölt és kegyetlen bérgyilkos szemszögéből látjuk.
Két nagy gond van a filmmel, legalábbis nekem.
Az egyik a cél nélküli, esztelen öldöklés.
Se eleje, se vége (mint egy videójátéknak).
A készítők a médium jellege miatt értelemszerűen nem tehették a játékokhoz hasonlóan interaktívvá a művüket, ám sajnos ezen speciális összetevőt nem is próbáltak semmi extra csavarral helyettesíteni.
Az ilyen rendhagyó found footage filmek kapcsán is áll az, hogy csak egy darabig lehet azonosulásra késztető nézettel, ijesztő kamerarángatással és/vagy a néző képébe tolt sokkoló, brutális, véres erőszakkal ugyanazt a hatást elérni.
A Hotel Inferno kb. felére a néző (már ha nem kapcsolta ki) úgy megedződik, hogy az alkotás második etapja már semmi meglepetést nem tud számára nyújtani. A narratíva kifullad, a történet szépen belekényelmesedik a számítógépes játékok butácska logikájába. (Anti)hősünk, Frank különféle standard fegyverekkel irtja a végtelen számú ellent, szobákból kell kijutnia, csapdákat kell állítania, ha leguggol, akkor „el van bújva”, vannak „scriptelt” jelenetek, ahol sorsszerűen elkapják, és még egy olyan jelenet is van, ami engem kísértetiesen emlékeztet egy korábban elmentett játékállás visszatöltésére.
A film egy trash mű, ami rettenetesen gyenge CGI technikával dolgozik, és engem ez is zavar.
Egy sima kis low-budget horror, ami éppen nézhető, de gyorsan felejtős.
Ezen is túl vagyok, és nem vagyok rá büszke.
