Eléggé elnyújtott és túlértékelt film, mind a rendezőnek, mind a színészeknek volt ennél jobb teljesítménye. Az alapul szolgáló regényről nem tudok nyilatkozni, mert nem olvastam, Alistair MacLean más írásai viszont élvezetesek voltak. Éppen ezért reménykedtem abban, hogy most sem fogok csalódni, de sajnos ez a produkció nem azt nyújtotta, amit vártam.
A film egyik gyenge pontja számomra éppen az volt, hogy a cselekményt kb. fél órába bele lehetett volna sűríteni, a többi csak felesleges körítésnek bizonyult. Az első 60-80 perc gyakorlatilag a „mellébeszélésről” szólt, semmivel sem vitte előrébb a történetet. A másik alapvető problémát abban látom, hogy gyatra a jellemrajz a filmben, eléggé egysíkú figurák vergődnek itt különböző, túlságosan is kimódoltan megalkotott szituációkban. MacLean regényeinek visszatérő témái a hősiesség, az árulás, a kémkedés, és ez itt sincs másképp, viszont szerintem nagyon modorosra és erőltetettre sikeredett az, hogy az alkotók mindenáron titokzatosságot akartak belecsempészni egy olyan sztoriba, amely alapvetően unalmas volt (pedig izgalmasabb is lehetett volna). Mit keres egy brit titkos ügynök egy amerikai tengeralattjárón? Miért nem akarja felfedni a küldetését még a kapitánynak sem? Egyáltalán mi a tengeralattjáró legénységének a feladata? Ki lehet az áruló a fedélzeten lévők közül? Ezek érdekes kérdések, ám az izzadtságszagú és lassú tempójú cselekményvezetés nagyjából ki is öli a filmből az izgalmat.
A mű első része még nagyjából hiteles környezetet teremt, a néző el tudja hinni, hogy éppen egy tengeralattjáró belsejében tartózkodik, nem pedig díszletek között, a sarkvidéken játszódó jelenetek azonban a képi világot tekintve mérhetetlenül nevetségesre sikerültek. A jégtáblákról messziről ordít, hogy csak díszletek, a „dermesztő hidegben” nem látszódik a színészek lehelete, arról nem is beszélve, hogy a repülőgépekről készült felvételek is inkább csak kacagásra kényszerítik a nézőt. Ennél jóval fejlettebb trükkfelvételek elkészítésére voltak képesek már a 60-as években is, kicsit ezért is érthetetlen, hogy a legjobb vizuális effekt kategóriában anno Oscarra jelölték ezt a filmet.
Sajnos a neves alkotógárda sem képes megmenteni ezt az alkotást, nem hinném, hogy akár a rendező, akár a színészek neve hallatán ez lenne az elsőként eszünkbe jutó film. A konvencionális kémregény-cselekmény mellé társul a feledhető színészi játék (igaz, ehhez az is szükséges volt, hogy a figurák is feledhetőek és súlytalanok legyenek), hiába sorjáznak a nagy nevek a színészek között. Rock Hudson kapitányfiguráján kicsit érződik a megjátszott macsóság, a Patrick McGoohan által megformált brit titkos ügynök cinikus, Jim Brown Anders kapitányának gyakorlatilag csak annyi a szerepe, hogy bűnbak lehessen, Ernest Borgnine pedig a szokásos manírjait hozza, de az általa alakított szereplő sem tud igazán izgalmat csempészni a sztoriba, holott kitűnő lehetőséged adna erre az, hogy Vaszlov a nyugatiakhoz átállt orosz, de kérdés, hogy mennyire megbízható. Alapvetően nem lett volna rossz a történet (sőt, a film végi ironikus fricska legalább egy kis színt vitt a cselekménybe), de úgy érzem, hogy az alkotóknak nem sikerült kihasználniuk az összes potenciált. És hát értem én, hogy divat volt monumentális filmeket készíteni, de szerintem ebben az esetben nagyon sok az a 2 óra 20 perces játékidő, talán célszerűbb lett volna kicsit összerántani a sztorit, akkor feszesebb lett volna cselekmény. Így a végeredmény egy izmos közepes lett, egy feledhető filmélmény.
71 Zebra kutatóbázis (1968)
Egy amerikai nukleáris tengeralattjáró halad az Északi-sark irányába. Célja: a veszélybe került Zebra kutatóállomáson rekedtek kimentése és a nemzetbiztonság számára... több»
