Amikor a záróakkord hamisan szól

2025.11.11 06:27 Krumplishal Olvasottság: <100x

0

A Kaptár: Utolsó fejezet a sorozat hatodik, elvileg befejező része – egy grandiózus lezárás ígéretével. A valóságban viszont inkább egy szétesett, fáradt végjáték, amely minden erényét és hibáját felnagyítja annak a szériának, ami valaha legalább guilty pleasure-ként működött. Paul W.S. Anderson ismét a rendezői székben, Milla Jovovich újra Alice bőrében – de ezúttal már egyikük sem tűnik igazán lelkesnek. Az Utolsó fejezet olyan, mint egy zombi, ami már nem is akar életre kelni, csak a rutin viszi előre.

A film ott folytatódik, ahol a Megtorlás abbamaradt: a világ romokban, Alice egyedül kóborol a pusztaságban, és újra szembenéz az Umbrella Corporation maradékaival, hogy végre egyszer s mindenkorra lezárja a történetet. Ez a leírás akár izgalmas is lehetne, de Anderson inkább a gyors vágások, logikátlan cselekményvezetés és vizuális káosz kombinációját választja. Már az első tíz perc alatt több vágás történik, mint más filmek teljes játékideje alatt. Az akciójelenetek követhetetlenek, mintha valaki egy GoPro-t ragasztott volna egy turmixgép oldalára.

A Kaptár: Utolsó fejezet legnagyobb hibája, hogy teljesen elveszti a fókuszt. Az előző részek legalább próbáltak valamiféle ívet mutatni – itt viszont a történet széttöredezett, következetlen, és láthatóan utólag lett toldozva-foltozva. A film egyik pillanatban apokaliptikus road movie, a következőben laboratóriumi horror, aztán hirtelen egy bosszúakció. A karakterek közti kapcsolatokról semmit sem tudunk meg, a múltbeli eseményekre tett utalások pedig inkább zavart keltenek, mintsem hogy értelmet adnának a sorozatnak.

Milla Jovovich továbbra is mindent belead, amit lehet, de karaktere már teljesen kiürült. Alice az első részben még egy rejtélyes, erős nő volt, itt viszont már csak egy klisékből épített akciórobot, aki monotonon gyilkol zombikat és replikánsokat. A film megpróbál valamiféle érzelmi mélységet adni neki, amikor újra előkerül a múltja és a mesterséges eredete, de ez már későn jön és felszínesen van tálalva. A nézőnek nehéz bármit is éreznie, mert a film soha nem enged szusszanni – minden percben robban, vág, ordít.

A mellékszereplők szinte láthatatlanok. Ali Larter visszatérése öröm lehetne, ha bármit is kezdenének vele, de Claire Redfield itt is csak díszlet. A gonosz Dr. Isaacs (Iain Glen) legalább próbál valami színt vinni a filmbe, de őt is csak újrahasznosított monológokkal látják el. Az új karakterek pedig olyan gyorsan tűnnek el, mint ahogy megjelentek – egyikük halála sem hat meg senkit, mert a film nem ad időt arra, hogy bármilyen kapcsolat kialakuljon.

A látványvilág továbbra is technikailag profi, de rettenetesen steril. A CGI túlhasznált, a színek fakók, és a 3D-hatás itt már csak vizuális porhintés. A franchise legnagyobb erőssége valaha a posztapokaliptikus atmoszféra volt – az a nyomasztó, ipari világ, amit a korai részek még el tudtak adni. Itt viszont már csak digitális romokat látunk, amik mögött nincs valódi érzés vagy súly.

A legnagyobb csalódás azonban maga a lezárás. A film mindent megígér – végső válaszokat, nagyszabású leszámolást, katarzist –, de semmit sem tart be. Az utolsó húsz percben Anderson hirtelen próbál „mély” fordulatot bevinni, amely elvileg mindent összekötne, de a kivitelezés zavaros és elhamarkodott. A néző csak néz, ahogy a film elhadarja a magyarázatokat, majd sietve véget ér – mintha maga a stáb is megunta volna.

A Kaptár: Utolsó fejezet ezzel egy tipikus példája annak, amikor egy sorozat már rég túlélte önmagát. Ahelyett, hogy méltósággal búcsúzna, inkább még egy utolsó lövöldözéssel próbálja felidézni a régi dicsőséget. Csakhogy az energia, az ötlet és a tét már rég kiveszett. Az Utolsó fejezet zavaros, fáradt és túlzsúfolt finálé, amely ugyan nagy szavakkal búcsúzik, de üresen kong. Anderson minden hibát elkövetett, amit csak lehetett: a ritmust feláldozta a zaj oltárán, a karaktereket a CGI mögé temette, a történetet pedig teljesen elpocsékolta.