:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
François Truffaut e filmje a hírneve és a néhány jelentősebb villanása ellenére is a feledhető kategóriában landolt nálam. Az alapötlet nem lett volna rossz, hiszen a bosszúállás mindig hálás téma lehet, és a főbb szerepekre is sikerült jelentős színészeket szerződtetnie a rendezőnek, de úgy érzem, a film több sebből is vérzik (erről később).
Hogy az elején kezdjem, a film címe már önmagában véve is figyelemfelkeltő, hiszen elgondolkodtat: a menyasszonyok fehérben szoktak lenni. Vajon miért volt valaki feketében, és mikor? És vajon ki a menyasszony? A drámai felütés felkelti a néző érdeklődését, hiszen nem tudjuk, hogy mi történt ezt megelőzően, csupán azt látjuk, hogy egy fiatal nő ki akar ugrani az ablakon, egy idősebb nő pedig visszatartja. Nem sokkal később a fiatalabb nő elmegy egy kislánnyal a vasútállomásra, felszáll egy vonatra, majd a másik oldalon azon nyomban le is száll. A néző itt már végképp nem tudja, hogy ebből mi fog kisülni, aztán Julie, a fiatal nő (Jeanne Moreau) becserkész egy férfit, akit rövidesen lelök egy erkélyről. Később pedig jönnek a többiek, akiket mind-mind ő öl meg.
A történetmesélés azért érdekes, mert nagyjából a film feléig csupán apróbb információmorzsákat kapunk, és miközben az áldozatokról alig tudunk meg valamit, mégis kikerekedik róluk valamiféle jellemrajz. Itt azonban megemlíthetjük a film egyik Achilles-pontját: a férfiak többsége inkább papírmasé figura, olyanok, mintha egy-egy tulajdonságot testesítenének meg, s nem lennének igazán élő alakok. Javarészt csupán eszközként funkcionálnak, a forgatókönyv sem tudta őket húsvér jellemekké kreálni, ezért szerintem a pusztulásuk sem kelt a nézőben különösebb katarzist.
Julie-t első pillantásra könnyen vélhetnénk végzet asszonyának, női "Kékszakállnak", ám erről itt szó sincs: a csábítás a részéről csak addig tart, amíg elnyeri az áldozata bizalmát, majd rafinált módon megöli őt. Számomra a film másik gyengeségét az jelentette, hogy a történet első fele lényegében véve menetrendszerűen szállította a gyilkosságokat, és kb. 10-15 perces jelenetsorokban lehetünk a szemtanúi annak, ahogyan Julie a férfiak bizalmába férkőzik, majd elteszi őket láb alól. Hidegen, kimérten, szinte gépies kegyetlenséggel, valahol mégis érzelmekkel telten végzi mindezt, és Jeanne Moreau kifinomultan, mégis meggyőzően alakítja a végletekig elszánt nőt.
Az első három gyilkosság után kezd megtörni a film monotonitása, a harmadik áldozat ugyanis feltárja a történtek indítóokát: egy kártyaparti alkalmával a szomszéd épület egyik ablakából véletlenül lelőtték Jeanne férjét, akivel a nő éppen akkor lépett ki a templomból. Julie kitárulkozik, s elárulja a férfinak, hogy ő egész életében a leendő férjét szerette, de ők elvették tőle a boldogságot. Ez a néhány perc hatalmas érzelmi lökést ad a filmnek, hiszen a szó minden értelmében megérthetjük Julie motivációit, s a történet mintha a nézőt is állásfoglalásra kényszerítené, őt magát is bizonyos értelemben bűnössé tenné azáltal, hogy a nő indítékai világossá válnak, s a néző nem tud nem rokonszenvezni vele.
A leghosszabb jelenetsor a festőművész és Julie kapcsolatának jut, amikor is a nő meginog a terve végrehajtását illetően, de aztán felülkerekedik benne a bosszúvágy. Az áldozatok közül a művész az egyetlen, aki viszonylag részletesebb bemutatást érdemel a rendező részéről, és Julie is ebben a viszonyrendszerben kezd újra érzelmeket mutatni, és egy ideig még pislákol a nézőben a hit, hogy a nő lelke nem halt meg egészen, hogy még lehetséges számára az újrakezdés. A festő a történet egyetlen épkézláb férfialakja, kvázi egyenrangú partnere Julie-nek, és kettejük kapcsolata az egyetlen mélyen ábrázolt viszony a filmben, miközben a többi férfival lezajló párbeszédei nyomasztóan semmitmondók.
A produkció egyik fő kérdése a szerelem és a halál, a boldogság és a fájdalom furcsa összefonódásának vizsgálata, s a probléma boncolgatása közben a rendező észrevétlenül játszik is a nézővel, hiszen a főbb szereplők közül senki sem ártatlan, a „jó” és a „rossz” közötti határ elmosódik, s hiába tudjuk, hogy a tettei miatt Julie is bűnös, mégis vele tudunk rokonszenvezni. Ugyanilyen „játék” Truffaut részéről az is, hogy csak lassan ismerjük meg Julie indítékainak hátterét, a rendező viszonylag sok időt hagy a nézőnek az építkezésre, ezért a film első része számomra már-már a kényelmetlenség határát súrolóan monotonnak tűnt. Áttételesen persze felvetődhet az igazságszolgáltatás tehetetlensége és az igazság(szolgáltatás) relativizálódása is, de akár az is, hogy vajon Julie-t mennyire korlátozta, világát mennyire szűkítette be az, hogy ennyire a férje iránti szerelem határozta meg az életét már gyerekkorától kezdve.
Szerintem akár még azt a kérdést is beleláthatjuk ebbe a mentalitásba, hogy Julie mennyire tekinthető egészséges lelkületűnek. Nyilván kétségtelen tény, hogy egy hozzátartozó halála súlyos csapás (hát még, ha váratlan és brutális módon következik be, az élet egyik legszebb pillanatában), viszont számomra úgy tűnt, hogy a nő életét túlságosan is befolyásolta ez a szerelem. S mivel a filmben a gyilkos egy nő, így akár még a hagyományosan férfiközpontú világról szóló elbeszélések kifordításaként, a nők emancipálódásának dokumentálásaként is értelmezhetjük a történetet.
Ami engem zavart, az a cselekmény helyenkénti bugyutasága, illetve erőteljes kimódoltsága és hihetetlen jellege. Truffaut itt kétségtelenül a lelki motívumokra összpontosít, ám Julie kivételével nem igazán ás le a szereplők pszichéjének mélyére. A nyomozás mint olyan kevésbé hangsúlyos a történetben, viszont számomra hihetetlennek tűnt, hogy egy hétköznapi nő a tettesek nyomára tudjon bukkanni, hiszen őket csak az kötötte össze, hogy időnként összegyűltek kártyázni. Bár nem olvastam a film alapjául szolgáló regényt, és nem tudom, ott mi szerepel, de eléggé erőltetettnek éreztem azt, hogy ha a rendőrség nem találta meg a gyilkosokat – akik valójában szinte nem is ismerték egymást –, akkor egy átlagos nő ki tudta deríteni, hogy egy toronyház egyik lakásában éppen kik tartózkodtak akkor, hol laknak, mi a gyenge pontjuk stb.
Ráadásul számomra borzasztóan irritáló volt az a szakasza a történetnek, amikor Julie a harmadik áldozat, a politikus bizalmába férkőzik, és a férfi kisfia – ha jól értettem, első osztályos volt az általános iskolában – azt mondja a magát a tanító néninek kiadó Julie-ről, hogy ő nem a tanító néni, majd mégis elkezd vele játszani. Lehet, hogy csak én vagyok naiv, de egy ilyen korú gyerek szerintem képes megkülönböztetni két embert, Julie ráadásul nem maszkírozta el magát, tehát Truffaut itt mintha idiótának állította volna be a gyereket, akit össze lehet zavarni.
A film szerintem eléggé gyenge lábakon áll a fentebb elmondottak miatt, így számomra némileg öncélúnak tűnt az egész történet. Egyébként az egész alkotást Jeanne Moreau viszi el a hátán, akiből szinte sugárzik a meggyötörtség, a kiüresedettség, de az elszántság is. A férfi színészeknek zömmel csak egysíkú figurák jutottak, akik lényegében véve csak „díszletként” vannak jelen a történetben. Mindamellett az operatőri munka (Raoul Coutard) sok szép és hangulatos képpel örvendezteti meg a nézőt, ahogyan Bernard Herrmann zenéje is sokat tesz hozzá a filmhez. Ám összességében én ennél kicsit többre számítottam, valahogy furcsa volt az egész, és nem is volt teljességgel meggyőző, így nagyjából közepest tudnék megszavazni neki.
Julie, a menyasszony elveszíti vőlegényét. Öngyilkos akar lenni, de anyja megakadályozza ebben. A lány új célt talál magának, férfiakra vadászik, akiket elcsábít és megöl. A... több»
Szereplők: Jeanne Moreau, Claude Rich, Michel Bouquet, Jean-Claude Brialy, Charles Denner
