Az amerikai filmeknek köszönhetően a magyar nézők sokkal jobban megismerhetik az angolszász jogrendszert, mint a magyart. Ez a film is a nagyrészt a bíróságon játszódik, a fegyver lobbi és a liberális nézetű ügyvéd csapnak össze. Nem titok, hogy regény alapján készült, viszont a per tárgyát érthetetlen módon megváltoztatták. Eredetileg a dohánygyártók és a dohányzás ellenzői közötti per volt a tárgya. Az ellenfeleket két nagy sztár, akik az életben jó barátok: Gene Hackman (utolsó filmjeinek egyike) és Dustin Hoffman alakította. A véletlen úgy hozta, mintha John Cusack filmográfiáját akarnám részleteiben megismerni, mert egymás után három filmben is szerepelt: „Pop, csajok satöbbi”, „Mobil” és ebben a filmben is fontos karaktert játszott. A magyar apától született Rachel Weisz szépségében mindig jóleső érzés gyönyörködni. Ráadásul még tehetséges is. Lehetett volna izgalmasabbra is rendezni, érzésem szerint sokszor leült a cselekmény, nem is említve az amerikai filmekben megszokott végső kicsengést. A maga műfajában közepesnek ítélem, például az 1957-es „12 dühös ember” nyomába sem ér.
Az amerikai filmeknek köszönhetően a magyar nézők sokkal jobban megismerhetik az angolszász jogrendszert, mint a magyart. Ez a film is a nagyrészt a bíróságon játszódik, a fegyver lobbi és a liberális nézetű ügyvéd csapnak össze. Nem titok, hogy regény alapján készült, viszont a per tárgyát érthetetlen módon megváltoztatták. Eredetileg a dohánygyártók és a dohányzás ellenzői közötti per volt a tárgya. Az ellenfeleket két nagy sztár, akik az életben jó barátok: Gene Hackman (utolsó filmjeinek egyike) és Dustin Hoffman alakította. A véletlen úgy hozta, mintha John Cusack filmográfiáját akarnám részleteiben megismerni, mert egymás után három filmben is szerepelt: „Pop, csajok satöbbi”, „Mobil” és ebben a filmben is fontos karaktert játszott. A magyar apától született Rachel Weisz szépségében mindig jóleső érzés gyönyörködni. Ráadásul még tehetséges is. Lehetett volna izgalmasabbra is rendezni, érzésem szerint sokszor leült a cselekmény, nem is említve az amerikai filmekben megszokott végső kicsengést. A maga műfajában közepesnek ítélem, például az 1957-es „12 dühös ember” nyomába sem ér.