Nem ismerhetjük egymás útjait

2020.08.19 13:52 Gyorvik Olvasottság: 533x

7

Azon kevés filmek egyike, melynek annyi megfejtése van, ahány ember tekinti meg. Hasonlóan, mint ahogy a naiv tanítvány a mestert faggatja a nirvánába vezető útról. Melyre a meglepő válasz: nincs egyetlen út – ahányan vagyunk, annyiféle – és nem ismerhetjük egymás útjait.

Az egyik legmaradandóbb vizuális élményt adja a filmtörténet első és valóban korszakalkotó sci-fije. Már megszokhattuk – mármint azok, akik leporolták a rendezőnek a polcon eldugott műveit –, hogy Stanley Kubrick nem igazán a szavak embere, s ez természetesen most jó értelemben veendő. Mivel ifjú korában maga is hódolt a fotózásnak, ezen rajongása megkerülhetetlenül rányomta bélyegét későbbi alkotásaira. Létezik egy kissé pikírt szóbeszéd a távol-nyugati filmvilágban, amely valahogy így hangzik: ugorj be egy-két jelentősebb bevételt hozó közkedvelt mozival, aztán már nyugodtan csinálhatsz azt, amit kedved tartja. Ez némiképp a szóban forgó rendezőre is igaz lehetne, ő azért némi háttértámogatással és saját produceri tevékenységgel is bírt.

Kubrick életműve tulajdonképpen két jól körülírható egységre különül el: az átlag mozilátogatók számára írt, valamint a patinás, az elkövetkezendő generációk számára szánt univerzális mondanivalóval megtelített művekre. Előbbire példa talán a Spartacus, a Lolita, utóbbihoz sorolható a horrorklasszikus Ragyogás, a megrázó háborús dráma, az Acéllövedék, valamint a most említett kivételes és pazar kivitelezésű 2001: Űrodüsszeia.

A sci-fi műfaját tekintve jórészt a múlt század eleji remek írók tollából táplálkozott, illetve merített ihletet. Emellett a filmes feldolgozások némelyike olyan pluszokat tartalmazott, amely önálló filmes alkotásként is szerepel a mozitörténetben. Kubrick filmje praktikusan az első blockbuster, és még máig megállja a helyét a tudományos-fantasztikus irodalomban, annak ellenére, hogy a cgi korában a vizuális megoldások lehetőségei végtelenek. A korszak aztán néhány évtizeddel később le is zárult – a téma bizonyos tekintetben kimerült –, és olyan ismert alkotásoknak az ihletőjévé vált, mint a Star Wars, a Harmadik típusú találkozások stb. A misztikus tér- és időbeli utazás ugyan a 21. század elejére szól, a téma feldolgozása napjainkban táptalaj nélkül maradt a már leírt okok nyomán.

A mondanivaló igen sokrétű, és végtelen dimenziós teret nyit az értelmezési tartományok terén, talán azért, mert dialógusok szintjén keveset közöl – jórészt képi úton fogalmazza meg az üzenetét. Ha túlságosan megközelítjük racionálisan, a részletek feloldódnak – tehát csak emocionális-lelki úton tapogatózhatunk. Ezt az alkotók meg is jegyzik: ha tökéletesen értetted a filmet, akkor rossz úton jársz. Ez persze nem azt jelenti semmiképp sem, hogy inkonzisztens, összefüggéstelen és üzenet nélküli. Jórészt két főbb tartomány jelenik meg, amelyek kirajzolódnak a szupravizuális áradatban: az egyik az ember eredete, másodrészt a mesterséges intelligencia mibenléte és annak kapcsolata a humánummal.

A két főbb aspektusát a műnek két zenei univerzum kíséri, méghozzá csodálatos módon. A végtelen űr, a megmagyarázhatatlan dimenziók ámulatba ejtő játékát egy modern zenei aláfestés kíséri (Ligeti), míg a felsőbbrendű istenségként megtestesülő erőt a magasztos romantikus dallamok festik alá.

A kezdeti képsorok egy speciális bolygóegyüttállással mondhatni máris a magával ragadó misztikumba röpítik a nézőt. Bár elméletileg a Föld kozmikus fejlődéstörténetének momentumait kísérhetjük figyelemmel, itt mégsem szerepel, hanem valamely más bolygók. Ez nem csak egy látványos égitest-kompozíció, hanem konkrét utalás. Utalás a sejthetőre, a talányra és a mind megannyi kérdésre.

A monolit megjelenése az ember hajnalán mindenképpen egy fázisváltást vagy átmenetet jelképezhet. Mintha a létezés csupán állna, ugyanazok a történések zajlanak le. Az ontogenetikus lépésugrás, az intellektus önmeghaladása sem egészen egyértelmű. Miben is haladja meg önmagát ez a kezdetben öntudatlan ösztönlény, talán indulatainak fokozódásában, erőszakosságában? Nem valószínű. Mint istenség emelkedik az ember fölé – némán, rendíthetetlenül, megingathatatlanul.

Mindazonáltal első pillantásra talán nem tűnik fel, de a monolit és HAL közt – tekintve az emberhez való viszonyát – valamiféle hűvös analógia rajzolódik ki. Bár a gépnek mint mesterséges intelligenciának szándékot, akaratot sőt érzelmeket tulajdonítunk, gyakorlatilag ugyanaz a megfoghatatlan, kimunkált és rideg valóság bontakozik ki a néző szeme előtt. A gép és az ember viszonya önellentmondásos, egymást kölcsönösen kioltják, már ami a lételméleti vonatkozásait illeti. Egymástól vesznek át logikai struktúrákat, érzelmi lenyomatokat, miközben a végtelen tudás felé törekszenek. Egymás mellett nem élhetnek hosszú távon, mert az egzisztencia mibenléte minden más működési vagy tevékenységi körüket megkérdőjelezetté teszi.

S miként az odüsszeia végéhez közeledik, elérkezünk a képileg is leglátványosabb és ezzel egyetemben a legfelfoghatatlanabb értelmezési keretekhez. Miként az űrhajó bejut a Jupiter óriási gravitációs terébe, ízeire szedi az ember utolsó, még megmaradt fogózkodó pontjait, gondosan felépített világnézetét, eszmeisége sziklaszilárdnak hitt talapzatát kártyavárként omlasztja le.

Az író és a rendező is a ma emberéhez szól, a jelen generációhoz, amely már legalább háromezer, de szűkebb értelemben ötszáz éve él ezen a planétán. Főleg Stanley Kubrick fest igen komor képet az ember létének céljairól, a benne lévő tudás kihasználatlanságáról vagy mihasznaságáról. Kiábrándító valóságként jelenik meg a mozaikokból illesztett összkép, miszerint az emberben nincs meg a potenciál, hogy saját létét meghaladja. Hosszú távú egy helyben toporgása a végeláthatatlan időfolyamokban tétlen vegetálás, mely előbb-utóbb önpusztító magatartáshoz vezet. A fejlődésnek hitt folyamat nem több, mint az élet kellékeinek tökélyre való fejlesztése – ez azonban nem igaz. A befejező képsorok némiképp visszaigazolják ezt a sejtést.

A szédületes, szinte bódultságot okozó vizuális trip után az expedíciót egyedüliként túlélő asztronautánk egy eklektikusan berendezett tágas – falanszter jelleget öltött – terembe jut. Szemei előtt pillanatok alatt lejátszódnak egy végzet beteljesülésének képsorai. A rendíthetetlen monolit – mely most már ki tudja kit vagy mit szimbolizál – újra megjelenik halálos ágya előtt. Új bolygó születik egy új élet csírájával, benne a reményteli várakozással egy harmonikus élet felé. Avagy kérlelhetetlenül újraindítja a szamszára monumentális kerekét, immár ki sejti, hányadszor.