A film bár nem mai darab, mégis valami eszméletlen varázsa van. Szokták mondani, hogy az élet írja a legjobb történeteket, s ha Truffaut-nak csak részben volt olyan gyermekkora, mint a filmben Antoine-nak, akkor az biztos nem lehetett könnyű (s ez vélhetően így van, több helyen is meg szokták említeni, hogy a Négyszáz csapás részben önéletrajzi ihletésű).
Ez egy nagyon szomorú film, miközben elképesztő színészi játékot láthatunk gyerekszínészektől: Jean-Pierre Léaud alakítását idősebb kollégái is megirigyelhetnék, sőt! Amiket tesz, azok szinte mind kisebb-nagyobb csíntevések, mégis, amiket ezért kap, azoktól folyamatosan az az érzésem támadt, hogy szegény srác. Komolyan, a végén teljesen megsajnáltam. Ebben tényleg az vár rá, ami a címben van: csapások egymás után. Ugyanakkor nincs végig elszomorítás, néha helyet kap a derű is (pl. a vidámparki jelenet), s alkalomadtán a humor is (pl. az iskolai angol óra). Ráadásul remek aláfestő zenék vannak alatta, amelyek hangulatban remekül passzolnak az egyes jelenetekhez. Egy korai nevelődéstörténet ez, csak nem abból a fajtából, s nem is olyan végkifejlettel, amelyet manapság láthatunk akár amerikai, akár európai filmekben.
Én még csak ismerkedek a "francia új hullámmal" világával, amelyhez remek kezdés volt Truffaut filmje. Merem ajánlani bárki számára, ne ijedjünk meg attól, hogy régi, francia és fekete-fehér!
A film bár nem mai darab, mégis valami eszméletlen varázsa van. Szokták mondani, hogy az élet írja a legjobb történeteket, s ha Truffaut-nak csak részben volt olyan gyermekkora, mint a filmben Antoine-nak, akkor az biztos nem lehetett könnyű (s ez vélhetően így van, több helyen is meg szokták említeni, hogy a Négyszáz csapás részben önéletrajzi ihletésű).
Ez egy nagyon szomorú film, miközben elképesztő színészi játékot láthatunk gyerekszínészektől: Jean-Pierre Léaud alakítását idősebb kollégái is megirigyelhetnék, sőt! Amiket tesz, azok szinte mind kisebb-nagyobb csíntevések, mégis, amiket ezért kap, azoktól folyamatosan az az érzésem támadt, hogy szegény srác. Komolyan, a végén teljesen megsajnáltam. Ebben tényleg az vár rá, ami a címben van: csapások egymás után. Ugyanakkor nincs végig elszomorítás, néha helyet kap a derű is (pl. a vidámparki jelenet), s alkalomadtán a humor is (pl. az iskolai angol óra). Ráadásul remek aláfestő zenék vannak alatta, amelyek hangulatban remekül passzolnak az egyes jelenetekhez. Egy korai nevelődéstörténet ez, csak nem abból a fajtából, s nem is olyan végkifejlettel, amelyet manapság láthatunk akár amerikai, akár európai filmekben.
Én még csak ismerkedek a "francia új hullámmal" világával, amelyhez remek kezdés volt Truffaut filmje. Merem ajánlani bárki számára, ne ijedjünk meg attól, hogy régi, francia és fekete-fehér!