Thomas Vinterberg méltó módon – és persze a legkiemelkedőbb alkotótársként – folytatja a lélektan tanítómestereinek – Michael Haneke-nek és a kifürkészhetetlen Lars von Triernek – a sillabuszát. Az alkotást a dogma első fejezeteként harangozták be, mely egyben a legmaradandóbbnak is bizonyult. Egyedi jellegzetességei is ebben a moziban öltöttek igazán testet, a későbbi dogma-folytatások már nem viselték magukon oly szigorúan a kezdetben kitűzött főbb aspektusokat.
Azok kedvéért, akik netán nem ismerik a dogma-filmek stílusjegyeit: azonnal világossá válhat már a kezdeti képkockáktól nyilvánvaló kamerakezelés, a fény-árnyék hatások realisztikus mivolta. Sajnos ez szorosan kapcsolódik a klasszikus képarányhoz, a már-már neurotikus kameramozgás túlmutat a valóság, a puritán jelenlét hithű visszaadásán. Az érzelmek túltelítettsége a film során szinte folyamatosan torzítja a perspektívát, gyakran láthatunk homályba veszett vagy eltorzult részleteket. Nem titok, hogy az alkotók úgy kívánják láttatni a történéseket, a dialógusokat, mintha épp részt vennének az adott szituációban. Ez részben ugyan el is vesz a kifinomult mimikai- és gesztusábrázolás lehetőségéből, de ezzel egyetemben hozzá is ad egy pluszt.
Magát az alapsztorit talán kétféleképp is tekinthetjük: egyrészt egy súlyos, de nem kibeszélt társadalmi probléma korántsem finomkodó feszegetése, avagy egy orcátlan lepellerántás egy félreismert ideaképről. Bárhogyan is legyen, még ha oly ismert is a jelenség, az arról való nyílt diskurzus egyáltalán nem politikailag korrekt. Az abúzus – bármilyen formában létezzen – tudvalevően sajnos egy életen át elkíséri az elszenvedőit: ennek igazságát a film a majdhogynem negyed évszázad távlatából is elevenen az emberben élő fájdalom elmúlhatatlansága révén érzékelteti.
Hatása a lélek szféráin keresztül különböző szinteket üt meg, attól függően, hogy ki miként vált tanújává az eseményeknek. Ennek alapján gyakorlatilag öt szintet különböztethetünk meg: tudniillik a négy testvér (melyek közül a legkisebb már nincs is közöttük), valamint az apának a szemszögén keresztül. Az a film felénél már valószínűsíthető – még a kevésbé vájt fülűek vagy transzcendens érzékekkel nem rendelkezők számára is –, hogy a már felnőttként az apjuk Születésnapjára visszatért egykori kistestvérek legkisebbikének halála kulcsmomentum a történetben. A feszültség csúcspontján világossá válik, hogy ő volt a legmélyebb szinten érintett ebben a nem mindennapi lélektani drámában. Őt a történet érzelmi szálait megbolydító Christian követi, aki valójában a katarzis elindítója. Húga – Heléne – talán mindennel tisztában volt. Testvérbátyja – Michael – ugyanakkor nem tudni, hogy csak az ördögi kör utolsó láncszeme, avagy az egykori sokknak a hatására időszakos skizofréniás állapotba süllyedt obszcén szájú és elviselhetetlen jellemű elszenvedője.
Apjuk mindenképp a történetnek a másik sarkalatos karaktere; valódi személyisége hosszan-hosszan rejtve marad a filmben, akárcsak lelki ellentétpárjának, a legifjabbik leányának kiléte. Fia, Christian három alkalommal szólal fel a családfő – a köztiszteletben álló Helge – 60. Születésnapjára rendezett vidéki kastély esti vacsorájánál. Ahogy azt a néző hatodik érzékével már a film kezdetekor sejthette, zaklatott viselkedése nem sok jót tartogat. Minden alkalommal egyre valószínűtlenebb és szürreálisabb kirohanásokkal rukkol elő, feloldván a mélyen magába temetett és elnyomott fájdalmát.
Az első alkalommal apja láthatóan némiképp meghökken ezen, de valahogy mégis tudjuk, hogy igaz lehet, s épp ezért förtelmes az ünneplő közönség enervált reakciója a pohárköszöntő felhívásra. Másodszor – ahogyan a légkör egyre alkoholgőzösebbé és egyben egyre vészjóslóbbá válik – már elrejthetetlen a szituáció mibenléte. Végül már saját testvére vonszolja ki a sokak által őrültnek tartott legidősebb fivért a közeli erdőbe. A rendező (és az operatőr) valami elképesztő módon operál a közben táncmenetbe kezdett – a valós történésekre ügyet sem vető – meghívottak elidegenítő ábrázolásával. A termeken át végigvonuló, egymásba kapaszkodó vendégsereg homályos alakjait szinte mintha egérlyukból, színtelenül láthatjuk.
A melodráma végkifejlete (semmiképp nem megoldása) végül is nem kívülről érkezik, hanem egy üzenet formájában, testvérétől. A feloldozást nem igazán kapjuk meg, az elátkozott órák, amelyeket anno még gyerekként éltek végig, visszatemetkeznek a tudattalanba. Tanító filmeknek tekinthetők ezen alkotások, hiszen a néző hiába várja a katarzist, a történések visszafordíthatatlanok. Csak az utókor számára kell, hogy örök tanulságul szolgáljon: csak a jelen létezik, itt tehet az ember valamit, vagy nem tehet, de csakis tudatosan, ismerve a változó világot, amelyben él, amely körülveszi.
76 Születésnap (1998)
Együtt a család, a családfő hatvanadik születésnapját ünneplik. A békés ünneplés azonban egyszerre csak tragikus fordulatot vesz, amikor a váratlanul betoppanó tékozló fiú... több»
Szereplők: Ulrich Thomsen, Trine Dyrholm, Paprika Steen, Birthe Neumann, Lars Brygmann
