„Ki maga? Sherlock Holmes újratöltve?” Még annál is jobb!

2020.01.07 10:32 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 241x

7

A magyar filmforgalmazás útjai – legalábbis mozis fronton – kiszámíthatatlanok. Nehéz ugyanis érdemi indokot találni arra, hogy a Tőrbe ejtve eredetileg 2019. november elejére időzített bemutatója átkerült 2020 januárjára, ám jelen film esetében ez mégis megtörtént. Annyi baj legyen, vághatjuk rá szinte csípőből, szűk két hónap mit sem számít, ha egy ilyen remek krimit kapunk. Rian Johnson új rendezése finoman szólva is magasra helyezte azt a bizonyos lécet, így stílusosan szólva akár azt is mondhatjuk az év elején, hogy ennél rosszabb film ne legyen idén.

A világhírű krimiírót, Harlan Thrombey-t holtan találják a 85. születésnapi partiját követő reggelen. A nyomok öngyilkosságra utalnak mindaddig, amíg a helyszínen fel nem bukkan Benoit Blanc magánnyomozó, s munkához nem lát, merthogy az eset több dologtól is bűzlik. Ő pedig elkezdi szépen kikérdezni a Thrombey család tagjait egytől egyig, s hamar kiderül, hogy az idős író öröksége miatt szinte mindenkinek van nem is csekély érdeke abban, hogy Harlan távozzon az élők sorából. A kérdés már csak az: ki tette.

A Tőrbe ejtve egy klasszikus értelemben vett „whodunit” krimi, amelynek elsőre egyszerűnek tűnő szabályai vannak. Az alapot (legtöbbször) egy gyilkossági eset felgöngyölítése képezi, ám ahhoz, hogy ebből egy izgalmas, érdekfeszítő történet kerekedjen ki, szükséges, hogy legyen egy jó szimatú, s egyben karizmatikus detektív, aki végig vezeti a nézőt a nyomozati szálon, továbbá legyen egy csavaros sztori is, mely végig fenn tudja tartani a néző érdeklődését (például azzal, hogy elhiteti, a főbb szereplők közül bárki lehet a tettes), a végén pedig a kész alkotásnak el kell érnie azt a bizonyos „aha-élményt”, amikor is megtörténik az a bizonyos nagy leleplezés, s ezáltal összeáll a kép az egész ügyre vonatkozóan.

Mondhatjuk, hogy ezek szimplának tűnő alkotóelemek, mégis kevés a jól sikerült és emlékezetes filmalkotás ebben az alműfajban (vagy talán csak egy nagyon jó irodalmi alap kell hozzá, mint például a Gyilkosság az Orient Expressz esetében). És ha már Agatha Christie szóba jött: az írónőnek nem véletlenül töretlen a népszerűsége a krimin belül, ugyanis amit ebben a zsánerben meg lehetett valósítani, azt ő tulajdonképpen meg is valósította, másképp fogalmazva: forradalmian új „whodunit”-filmnek az elkészültére csekély az esély.

A Tőrbe ejtve esetében sem a radikálisan újító szándék fog elsőre az eszünkbe jutni, az viszont kétségtelen, hogy a műfaj legalapvetőbb jellegzetességeivel és vonásaival játszik el, s forgatja ki azokat roppant virtuóz módon. Ez az alkotói magatartás pedig egyáltalán nem áll messze Rian Johnsontól, a direktor eddigi filmjeiben ugyanis szinte kivétel nélkül fontos eszköz volt a műfaji jellegzetességek szétcincálása (még Az utolsó Jedik esetében is).

Alapból a Thrombey-kúriának van egy egyszerre nosztalgikus és parodisztikus hangulata, ahol persze minden giccsesnek tűnő lakberendezési tárgynak megvan a maga funkciója. A Daniel Craig által játszott Benoit Blanc karakterében is észrevehető egy hasonló kettősség, ahogy az időnként bohókásnak tűnő módszereivel és gondolkodásmódjával halad nyomról nyomra, mintegy leplezve azt a zsenialitást, amit a film végén csillant meg (a forgatókönyv még azt is meg merte lépni, hogy az egyik szereplő úgy jellemezze Blanc-t, hogy „nem túl jó nyomozó”). Ami pedig a „többieket”, vagyis a családot illeti, nemcsak azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert sztárparádét sikerült ehhez összetrombitálni, s nem is csak azért, mert a krimire oly’ jellemző egymás közti intrikáknak és hátsó szándékoknak adnak humoros ízt, hanem azért is, mert visszatükröződik az a bizonyos magatartás, mely az amerikai középosztályra jellemző (a film végén pedig ez lesz kőkeményen arculcsapva).

Arra gondolok, hogy ez a család nagyon szereti hangoztatni a makulátlan erkölcsét, illetve azt, hogy Harlan gyermekei (házastársaikkal együtt) a 0-ról építették fel a saját egzisztenciájukat, s lám, milyen liberális a hozzáállásuk, mert befogadtak egy bevándorlót (brazilt, ecuadorit, uruguayit, azt persze már elfelejtették) a közösségükbe. E szemmel láthatóan képmutató attitűd persze csak addig tudja tartani magát, amíg az örökség, s az ezzel járó pénz lesz a tét, s a „nyitott szemléletű” család egy pillanat alatt összezár.

Velük szöges ellentétben áll az előbb említett ápolónő, Marta, aki a film közepétől igazán aktív szereplője lesz a cselekménynek, s a játékidő második felében bizony az összes fontosabb krimikarakter bőrébe belebújhat. Hozzáteszem, az őt megformáló Ana de Armas tehetségét jelzi, hogy mindegyikben megállja a helyét. A szkript ugyanis azt is meglépi, hogy gyakorlatilag már a film közepén megismerjük az áldozat elhalálozásának körülményeit, ezután pedig az válik hangsúlyossá, hogy az egyes információmorzsák miként alakítják az egyes szereplők viselkedéseit, illetve miként alakítják a narratíva előrehaladását, avagy írják át a már ismert dolgokat.

A spoilerek adagolását azonban itt berekesztem, ugyanis a Tőrbe ejtve valóban egy megtekintésre abszolút javallott film. Ügyesen megírt történet, jó párbeszédek, kellően adagolt humor és nagyszerű karakterek; ennek a mozinak megvan a hangulata és az eredetisége egyaránt. A kérdés tehát már nem az, hogy „ki tette”, hanem hogy kell-e ennél több egy remek szórakozáshoz. Naná, hogy nem!