A Dollár-trilógia nyitódarabja (amelyet röstellem ugyan, de még nem láttam), amely a filmezés térképére helyezett három ikonikus figurát: Sergio Leonét, Clint Eastwoodot és Ennio Morriconét. Számomra hihetetlen, hogy Leone egy ilyen egyszerű sztoriból egy ekkora, feszültséggel teli filmet alkotott, ahogy kivárja az egyes jelenetek legjobb pillanatát, kimaxolva ezzel a néző várakozását, ez valami fenomenális. Mindez különösen igaz az utolsó, leszámolós jelenetre. Morricone zenéjéről ugyancsak hasonlót tudok elmondani, remekül passzol a film hangulatához, s ha már önmagában meghallom a fő témát, azonnal eszembe jutnak a film képsorai. Valljuk be, ez nem kis teljesítmény. És aki nem maradhat el: Eastwood karaktere, a névtelen hős (bár egyes jelenetekben Joe-nak hívják), akiről ugyan sugárzik a profizmus, mégis, a rendező tesz arról, hogy ne egy szuperhős benyomását keltse, hanem egy két lábon járó emberét (azért abban a bizonyos jelenetben eléggé ellátják Eastwood baját). Egy olyan westernfilm ez, amely úgy tud izgalmas és érdekfeszítő, hogy nem az egyik lövöldözős jelenet váltja a másikat, hanem helyenként lassít, hagyja, hogy kibontakozzon az érdemi konfliktus. Lehet emiatt lassúsággal vádolni a filmet, de a hangulatának mindez a szerves része, nélküle nem tudna úgy működni, ahogy. Én minden egyes pillanatát élveztem, úgyhogy hamarosan terítékre kerülnek a trilógia további részei is.
A Dollár-trilógia nyitódarabja (amelyet röstellem ugyan, de még nem láttam), amely a filmezés térképére helyezett három ikonikus figurát: Sergio Leonét, Clint Eastwoodot és Ennio Morriconét. Számomra hihetetlen, hogy Leone egy ilyen egyszerű sztoriból egy ekkora, feszültséggel teli filmet alkotott, ahogy kivárja az egyes jelenetek legjobb pillanatát, kimaxolva ezzel a néző várakozását, ez valami fenomenális. Mindez különösen igaz az utolsó, leszámolós jelenetre. Morricone zenéjéről ugyancsak hasonlót tudok elmondani, remekül passzol a film hangulatához, s ha már önmagában meghallom a fő témát, azonnal eszembe jutnak a film képsorai. Valljuk be, ez nem kis teljesítmény. És aki nem maradhat el: Eastwood karaktere, a névtelen hős (bár egyes jelenetekben Joe-nak hívják), akiről ugyan sugárzik a profizmus, mégis, a rendező tesz arról, hogy ne egy szuperhős benyomását keltse, hanem egy két lábon járó emberét (azért abban a bizonyos jelenetben eléggé ellátják Eastwood baját). Egy olyan westernfilm ez, amely úgy tud izgalmas és érdekfeszítő, hogy nem az egyik lövöldözős jelenet váltja a másikat, hanem helyenként lassít, hagyja, hogy kibontakozzon az érdemi konfliktus. Lehet emiatt lassúsággal vádolni a filmet, de a hangulatának mindez a szerves része, nélküle nem tudna úgy működni, ahogy. Én minden egyes pillanatát élveztem, úgyhogy hamarosan terítékre kerülnek a trilógia további részei is.