Az 1966-os King Hu-eposz, a Dragon Inn alaposan meglódította a vu-hszia műfaj szekerét. Számos feldolgozása született azóta, és újabb meséket inspirált. „A fekete fogadó” esetében sem tagadható, honnan van az alapötlet. A Shaw Brothers stúdió persze a saját képére formálta az eredeti történetet.
Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy elhagyták a „fölösleges szövegelést” – az ő történetük mintegy félórával rövidebb az ihletet adónál –, és tömör párbeszédek után minél gyorsabban igyekeztek eljutni látványos összecsapások soráig. Ebben a filmben minden benne van, ami a SB-filmeket egykor népszerűvé tette.
Gyors tempójú mesélés, feszült helyzetek, elszánt ellenfelek, sűrűn előhúzott fegyverek és kemény leszámolások. Természetesen az előbbiek látványos körítéssel tálalva, amiből nem hiányozhat a piros festék gyakori locsolása sem a vetítővásznon. Bár a műbe a nagy sztárjaik közül csak kettőt adtak kölcsön Tajvanra, a többiek szintén jól teljesítenek.
A film nem került be a saját klasszikusaik közé, de mint szórakoztató darab, tökéletesen megbízható. Látványos fényképezés, épkézláb mese, megbízható színészgárda. A rendező pedig kellemesen borzongató „noir” hangulatot teremt mindvégig.
Nem csoda, hogy a B-film rajongó Quentin Tarantino „westernesítette” a Shaw tesók átiratát. Aki látta az Aljas nyolcast, egy percig sem habozna megnevezni, mint ennek a „majdnem eredetinek” a tribute feldolgozását. Egyedüli kifogásolható döntésnek a gyorsított felvételeket tartottam a látásakor. A színészek anélkül is akrobatikus párharcok tömkelegével örvendeztették volna meg a zsáner kedvelőit.
A sors némileg mostohán bánt a fogadó történetével, máig sem adtak ki belőle igazán szép „remastered” változatot. Azért a most elérhetőt sem érheti panasz.
A keményebb kalandfilmek és az SB stúdió rajongói számára „a must-see” darab, nem vitás.
Az 1966-os King Hu-eposz, a Dragon Inn alaposan meglódította a vu-hszia műfaj szekerét. Számos feldolgozása született azóta, és újabb meséket inspirált. „A fekete fogadó” esetében sem tagadható, honnan van az alapötlet. A Shaw Brothers stúdió persze a saját képére formálta az eredeti történetet.
Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy elhagyták a „fölösleges szövegelést” – az ő történetük mintegy félórával rövidebb az ihletet adónál –, és tömör párbeszédek után minél gyorsabban igyekeztek eljutni látványos összecsapások soráig. Ebben a filmben minden benne van, ami a SB-filmeket egykor népszerűvé tette.
Gyors tempójú mesélés, feszült helyzetek, elszánt ellenfelek, sűrűn előhúzott fegyverek és kemény leszámolások. Természetesen az előbbiek látványos körítéssel tálalva, amiből nem hiányozhat a piros festék gyakori locsolása sem a vetítővásznon. Bár a műbe a nagy sztárjaik közül csak kettőt adtak kölcsön Tajvanra, a többiek szintén jól teljesítenek.
A film nem került be a saját klasszikusaik közé, de mint szórakoztató darab, tökéletesen megbízható. Látványos fényképezés, épkézláb mese, megbízható színészgárda. A rendező pedig kellemesen borzongató „noir” hangulatot teremt mindvégig.
Nem csoda, hogy a B-film rajongó Quentin Tarantino „westernesítette” a Shaw tesók átiratát. Aki látta az Aljas nyolcast, egy percig sem habozna megnevezni, mint ennek a „majdnem eredetinek” a tribute feldolgozását. Egyedüli kifogásolható döntésnek a gyorsított felvételeket tartottam a látásakor. A színészek anélkül is akrobatikus párharcok tömkelegével örvendeztették volna meg a zsáner kedvelőit.
A sors némileg mostohán bánt a fogadó történetével, máig sem adtak ki belőle igazán szép „remastered” változatot. Azért a most elérhetőt sem érheti panasz.
A keményebb kalandfilmek és az SB stúdió rajongói számára „a must-see” darab, nem vitás.