A misszió

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Roland Joffé 1986-os remekműve, A misszió (The Mission), a filmtörténet egyik legmeghatározóbb alkotása. A XVIII. században játszódó történet Dél-Amerika mélyére kalauzol minket, ahol a Jezsuita rend tagjai próbálják védeni az őslakosokat a gyarmatos... Teljes kritika

Neeson, De Niro, Irons... 3 igazi nehézfiú,akik megmutatták hogyan kell hozni ezeket a nem egyszerű karakterek. Ennio zenéi pedig egyszerűen zseniálisak... Gyönyörű képsorok,és hihetetlen zenei aláfestés....minden rendben... Fantasztikus mozi!

Eposzi drámába ágyazott megváltástörténet, melynek mindkét eszmei vezérfonala a kimértségével, lágyságával, a kollektív és egyéni érzelmek finom vezetésével építkezik. Az isteni indíttatás és a rendszerbe belegyömöszölt hitrendszer, a bűn és vezeklés... Több, valamint a katartikus megváltás éles szembenállása egészen példásan bontakozik ki a filmben. Tulajdonképpen semmilyen ilyen irányú disszonancia nem fedezhető fel a történet kibontakozása során. A rendezőnek óriási mázlija volt, hogy két ilyen nagyságú színésszel dolgozhatott együtt, mert más felállásban szinte már nem is lenne ugyanaz a mű. Vagyis gyakorlatilag senkit nem lehetne kimozdítani a helyéről úgy, hogy nem szenvedne csorbát az érzelmi dramaturgia. Robert de Niro éles, pikírt karaktere és a Jeremy Irons által megformált Gabriel atya végtelenségig finom, beletörődő jósága – vagyis ennek ellentéte, majd fokozatos egymáshoz simulása tökéletes együttállás. Az új földrészen zajló társadalmi ellentétek a hódítók és az őslakosok közt abban az időben, amikor a történet játszódik, már szinte avíttá vált. A korai konkvisztádorok embertelen harca az Újvilág népeivel nagyon hamar felfutott, olyannyira, hogy néhány évtized alatt megbocsáthatatlan ősbűnök gyűltek fel. Amikorra a misszió tagjai megérkeztek, már minden eldőlt. Mégis, tudva tudván ezt, olyan érzelmi merítéssel, alázattal és szeretettel fogtak munkájukhoz, ami igazán figyelemre méltó. Mendoza a szó szoros értelmében vett keresztútjárása szívszaggató, s olyan momentumokat foglal magában, ami a hitelességet megkérdőjelezhetetlenné teszi. Pszichéjében láthatóan vissza-visszatérnek a korábban berögzült reflexek, indulatok. Az, hogy a történet végére újra katonaként harcol – a legkomolyabb értelemben –, szinte elvárható, s újabb példát szolgáltat arra, hogy a megbocsátás, az új élet elkezdése lehet a legvalódibb, annak külső színezete nem olyan, amit a felszínes szemlélők elvárhatnak. Mindenesetre valóban egyedülálló mozival állunk szemben, s újfent utalni kell az alkotógárda kiemelkedően magas színvonalú munkájára. Furcsa, hogy bár európai produkcióról van szó, mégis a hagyományos filmes gálákon nem igazán emelték pajzsra. Bizonyos időközönként érdemes újranézni, mert megtekintése meglehetősen nagy érzelmi hatással jár együtt.

Kétségtelenül monumentális alkotás, megható témát dolgoz fel, és kellőképp vontatott, tehát jogos az Oszkár. Hiába a szép környezet, a sztárparádé, sajnos untam a film nagy részét.