Elsősorban a két főszereplő miatt néztem meg, Kristin Scott Thomas nagy kedvencem az „Oly sokáig szerettelek” óta, a rendező egyébként azonos, írjuk ide a nevét, mert megérdemli: Philippe Claudel. Daniel Auteuil másik kedvenc volt, de úgy mint Depard... Többieu, illuziórombolóan, rettenetesen elhízott, „kiesett a pikszisből”, bár a játéka így hájasan is jó. Maga a film elég érdekes, nem szájbarágós, sokat rábíz a nézőre. Elgondolkoztam azon, hogy a marokkói(?) lány – Leïla Bekhti – egy terrorista banda tagja-e, aztán ezt a verziót fogadtam el. Váltságdíj ellenében kiszúrnak maguknak egy gazdag pasit, aztán megölik? A kiüresedett házasság romjai alól sikerült a házaspárnak kimászni. Igaza volt a Gérard nevű barátnak, hogy Paul olyan mint egy elkényeztetett gyerek, mindene megvan és mégis nyavalyog, bár ezért a fennálló társadalmi rend is felelős. Nem nézném újra, mert a rendező sajátja a ráérős (unalmasnak is mondható) történetmesélés, de a csavar az Oly sokáig… esetében kárpótolt. Ennél a filmnél is volt csavar, amennyiben jól értelmeztem, de ennek ellenére eléggé vontatott.
