A munkásosztály a Paradicsomba megy

Elio Petri, a 20. század közepe olasz társadalmi-politikai berendezkedésének egyik legjelentősebb filmes bírálója az 1970-es években készítette a talán ismertebbnek tartható – jóllehet manapság már alig-alig játszott – munkáit, amelyekben keményen os... Többtorozta korának vélt vagy valós visszásságait, problémáit. Jelen filmje maró szatíra a munkások helyzetéről, amely a többi alkotásához hasonlóan erőteljes balos elfogultsággal meséli el a történetet, ugyanakkor viszont már a kiábrándulás jelei is érezhetőek benne. A film főszereplője, Lulu (Gian Maria Volonté) igazi kispolgári mentalitású gyári munkás, aki minél több pénzhez szeretne jutni, hogy egy bizonyos szintű jólétet fenn tudjon tartani, ugyanakkor viszont az élete vakvágányra kerül. A felesége a fiával együtt elhagyta, ő maga pedig egy másik nővel és annak kisfiával él együtt, zökkenőmentesnek nem nevezhető kapcsolatban. Ráadásul azt is látja, hogy a rendszer bedarálja az embereket, akik már leginkább csak az alapvető szükségleteik kielégítése érdekében robotolnak, a pénzszerzés reményében mégis az erejét megfeszítve dolgozik. Amikor egy munkahelyi baleset során elveszti az egyik ujját, rá kell döbbennie, hogy a munkaadói szemében ő semmit sem ér, senkit sem érdekel a balesete, vagy az, hogy hogyan fog tudni megélni. A cégvezetés iránt addig lojális férfi bekapcsolódik a szakszervezeti szervezkedésbe, de végül kénytelen belátni, hogy a munkásember sorsa csak az lehet, hogy tűrje a sorsát, kisebb engedményeket ugyan ad neki a rendszer, de igazi kitörési lehetőségek nem nyílnak meg előtte. Petri ugyan e filmjében keményen bírálja a kapitalista rendszert, de a korabeli baloldallal szemben is erősen kritikus hangot üt meg. Sajnos ez az alkotása rendkívül didaktikus, ráadásul borzasztóan unalmas is (még a rendőrség és a munkások összetűzését is sikerült rendkívül feszültségmentesre komponálnia a rendezőnek), mégis vannak erős pontjai ennek a műnek. Volonté alakítása feledhetetlen, a játékába teljes mértékben beépítette a sziklaszilárd kommunista meggyőződését. Lulu így válik a frusztrált, kiüresedett életű, jelentéktelen munkás mintaképévé, aki megpróbál ugyan kitörni ebből a világból, de végső soron kénytelen visszaállni a sorba, és el kell fogadnia a gyári, illetve a "külvilági" társadalmi hierarchiában betöltött pozícióját. Ugyancsak sokat tesz hozzá a filmhez Ennio Morricone zenéje, amely szerves részévé válik az alkotásnak: helyenként monoton módon ismétlődő futamaival és a gépek kattogását idéző effektusaival kitűnően tudja érzékeltetni azt, hogy a gyár a munkásság alapvető közege, de azt is, hogy a rendszer a munkásból gyakorlatilag robotot farag, aki beéri azzal, hogy legyen mit ennie, innia, és este bámulhassa a tévét. (És egy zárójeles gondolat erejéig említésre méltó még Salvo Randone is, aki a pályája során nem igazán kapott főszerepeket, de gyakran jutott az adott történet szempontjából fontos epizódszerepekhez. Így történt ez itt is, jelen esetben egy, a diliházban kikötött egykori munkást alakított, akivel az alkotók fontos dolgokat mondattak ki.) Azonban e pozitívumok sem tudják feledtetni azt, hogy a film egyébként rettenetesen vontatott ritmusú, helyenként kicsit talán csapongó is. Habár ez az alkotás ma is fontos és releváns kérdéseket boncolgat (pl. lehet-e bármilyen esélye az embernek az arctalan hatalommal szemben, hogyan zabálja fel a rendszer az embert, hogyan öli ki belőle az emberi mivoltot stb.), egyáltalán nem tudnám azt mondani, hogy szépen öregedett. Számomra ez a film fáradtnak, és túlságosan is direktnek tűnt, mai szemmel nézve már leginkább talán csak kordokumentumként lehet érdekes, a leforgatás után bő öt évtizeddel ugyanis nem sok élvezeti értéke van a munkásságon belüli politikai viták hosszas ecsetelésének, és eszmetörténeti vagy politikatörténeti érdekessége lehet csupán annak, hogy évtizedekkel ezelőtt az olasz baloldali munkások, értelmiségiek stb. azon vitatkoztak, hogy sztrájkkal vagy "forradalmi akcióval" kényszerítsék-e a tőkéseket a munkások nagyobb megbecsülésére. Nem mellesleg pedig nem igazán akad rokonszenves szereplő a filmben, sem a munkások, sem az agitátorok között nincs olyan, akivel szimpatizálhatna a néző, a hatalom pedig mindvégig arctalan marad, a tőkéseket nem láthatjuk, csupán azokat, akik őket szolgálják (mérnökök, rendőrök). Összességében véve engem kevéssé fogott meg ez a film, bármennyire is ígéretesnek tűnt a sztori.