Max

Statiszaként részt vettem pár jelenet forgatásán, fel is tűnök egyszer-egyszer a képernyőn. Ennek ellenére ezt a filmet sosem láttam egyben és ezt most pótoltam. Huhh, számomra egy óriási nagy katyvasz és rettenetesen unalmas volt, kifejezetten rossz... Több kép és hangminőséggel. Noah Taylor nagyon jól játszik, elképesztően visszataszító figura, sikerül elérnie, hogy egy kanál vízbe bele akarja fojtani a néző. A vége felé, mikor a kocsmában tart egy szónoklatot, akkor elöl ültem tőle jobbra és a jelenet este lett leforgatva vak sötétben. Az ablakok elé kívülről tejszínű fóliákat és óriási reflektorokat tettek és teljesen olyan volt, mintha nappal lenne. Érdekes élmény volt.

Két, a festészet bűvöletében élő ember története, de egyikük sem válhatott jelentős művésszé. Mindketten harcoltak a Nagy háborúban (akkor még nem tudhatták, hogy néhány évtized múlva az „I.” sorszámmal látják el) Max a jobb karját vesztette el, míg... Több a másik a későbbi diktátor, a tehetség hiánya miatt átnyergelt a politikai agitáció fényesebb jövőt kínáló pályájára. A hollandiai születésű rendező, Menno Meyjes roppant érdekes időszakot és főszereplőket választott. A festészetet meggátló amputáció a gazdag Maxot műkereskedőként a modern festészet felé irányította, míg a magányos és útját kereső szegény Hitlert a megemésztetlen, többnyire konzervatív, szélsőséges filozófia munkák egyvelege motiválta. A film remek kiegészítője volt számomra a jelenleg is olvasott „A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása” című Shirer-könyvnek. Feltétlenül meg kell említeni Noah Taylor nevét, aki ragyogóan játszotta el a csírájában már akkor is az őrültséget magában hordozó frusztrált Hitlert. Alakítása a film egyik nagy erőssége.