Pedro Páramo

Harmonikusan romos képek. Egyszerűen rezgő hangok. Hiteles arcok, remek szinkronnal. A kor valóságának túlvilági üzenete a mának. Úr, szolga, pap alázatos beszéde és egy gyönyörű szerelem csobogása. A vontatottságával nyitotta meg a tudatomat, és belesimult. A spiritualitás miatt érzem modernnek. Tetszik ez a nyelv.

Egy anya utolsó kívánsága az, hogy fia, Juan egy távoli városban látogassa meg apját, akit soha nem ismert. Juan elhagyatottnak találja a várost, mégis pezseg az élet. Semmi sem az, aminek látszik. Jelenések jelennek meg és távolodnak. Pedro Páramo, az apa igényt tart a városra és annak lakóira, de furcsa módon a lelke is hozzájuk tartozik. Juan azt kockáztatja, hogy elnyelik a gonosz szellemek, a szörnyű tettek és minden szívfájdalom. Nem azt az örökséget, amire számított. A mámorító táncos jelenetekkel, a fények és színek tömkelegével, visszaemlékezésekkel, tehetséges színészi játékkal és Rodrigo Prieto csodálatos operatőri munkájával a film és a szereplők életre keltik Juan Rulfo 1955-ös mágikus realizmusának remekét. "Ha meg akarod érteni, kik vagyunk mi országként" - mondta az egyik színész -, akkor nyisd ki a könyvet. A film legjobb része a karakterek. Nem jók vagy rosszak, csak emberek. Rodrigo Prieto rendező, aki jelen volt a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál világpremier vetítésén, elmondta, hogy a karakterek őt is lenyűgözték. "Minden szereplőnek van valami önmagunkról" - mondta. Tekintse meg saját belső utazását ennek a filmnek a varázslatában és sötétségében, amely a mexikói lélek tükröződése.

Nagyon csábított a Lincolnnal furikázó amerikai sztárügyvédünk (Manuel Garcia-Rulfo) új szerepköre egy mexikói szellemvárosban. Nos, ez a film számomra a mexikói lélek sötét éjszakája. Visszaemlékezések sorozatát látjuk egy borongós homályban. Ütemtelenül, kínos lassúsággal, alaposan megkevert kártyalapokból áll össze egy történet, de az is nyüzsög az időcsúszásoktól. A misztikus mosógépben számomra követhetetlen módon mosódik össze az élet és a halál szennyese. A történetmesélés követhetetlenül kalandozik a családi káosz körül. A „Pedro Páramo” egy furcsa hallucináció, ha úgy tetszik, egy kiadós meditáció gonoszságról, gyűlöletről, veszteségről. Engem felkészületlenül ért a film, a zsúfolt forgatókönyv oly mértékben sűrű volt, hogy teljesen leszívta szellemi képességeimet. Aki ezek után mégis elszánja magát, hogy részt vegyen egy kétórás szürreális, felkavaró labirintus kihíváson – az ügyeljen a nyugodt és kipihent lelkiállapotára.

Előnye, hogy nem szokványos, sőt, meglepően újszerű. És ugyanez a hátránya is. A polip finom, de nem mindenkinek jön be elsőre, amikor kóstolja. Hát én a polipot szeretem, ennek a filmnek az ízére nem sikerült ráéreznem.