Pleasantville (1998)

A fekete-fehérben forgatott filmek egyedi atmoszférát teremtenek és egészen különleges módon emelnek ki apró részleteket egy emberi arcon vagy akár egy helyszínen, olyan apróságokra felhívva a figyelmet, amelyre egy színes filmben nem is biztos, hogy felfigyel a néző. A Pleasantville technikai megoldásai engem elbűvöltek, s gyönyörű, ahogy a szürkeségből hirtelen felragyognak a színek és ahogy a rendező finoman adagolja az élményt. Ehhez pedig egy olyan miliőt választ (az ’50-es évek Amerikáját), amelyre amúgy is szeretünk fekete-fehérben gondolni. Engem ez a korszak mindig is érdekelt, főként a nemi szerepek különleges kiosztása miatt. Hiszen napjaink feminista és karrierközpontú szemlélete... több»

Ismerősöm ajánlására néztem meg a filmet. Nem hagyott bennem mély nyomot, számomra egy átlagos film lett az ellenére, hogy van benne pár jó poén és a történet is jó lett. Igaz nekem úgy tűnt, az elejét a bevezetést gyors lezavarták, gyors bemutatták a két főszereplőt és a családi hátterüket, csak hogy a fiatalokat a rendező mielőbb a tv-be száműzze őket, ahol aztán jól felkavarják a kisváros addigi nyugodt életét.

Sok jót hallottam már erről a filmről, úgyhogy végül rá szántam magam és megnéztem. Nem kellett csalódnom, teljesen jó film. Kalandos, fantáziadús és még vicces is. A film nem nagyon akar komoly lenni, de ez nem is baj. Gary Ross jó érzékkel bánik a fekete-fehér és a színes képek kombinálásával. Emlékezetes film, az egyszer biztos.

Ez egy csodaszép tündérmese, amiből a poénok sem maradtak ki. A történet eredeti és izgalmas, szerintem mindenki álmodozott valami hasonlóról: mi lenne, ha én is ott lehetnék. Gary Ross jól mutatja be az ötvenes évek idealizált Amerikáját. A színészek pedig mind jól illenek a szerepbe. Remek film.