Mágikus éjszakák

A témát már sokan megközelítették, akár unalmas is lehetett volna, de nem volt az Michihito Fujii rendezőnek köszönhetően. Valahogy folyamatosan nézette magát, lekötött. Mindenkinek megvolt a saját kis története, de azt hiszem, a film igazi erőssége ... Többa közösség összekovácsoló erejében rejlett. Nagyon összetartó volt a kis „csapat”, mindenki tapintatos volt, és őszinte szeretettel, megértéssel, segítő szándékkal fordult a másik felé. Bár az életben is így lenne. Michael, a „rendező” (Lily Franky) nagyon unszimpatikus volt az elején, de a végére annyira megszerettem, hogy ő lett az igazi kedvencem. Nagyon tetszettek a lámpásokkal való éjszakai felvonulások, olyanok voltak, mintha apró pislákoló, fénylő csillagok vonulnának a hatalmas, sötét égen. Minako (Nagasawa Masami) szomorú története keretet adott az egésznek, de aztán minden egyes szereplő esetét is kibontotta a film, akik ezáltal közelebb kerültek egymáshoz. (Azért azon eléggé elagyaltam, és néha mosolyogtam is magamban, hogy vajon az itt ragadt lelkek tényleg ilyen jóízűen esznek-isznak, buliznak, mert ha ez kimarad, elég rövid lett volna film. Majd valami okos parapszichológus hátha megfejti egyszer ezt a kérdést.) Azoknak ajánlom a filmet, akik kedvelik a természetfeletti dolgokat, az itt ragadt lelkek történetét, és szeretik a nagyon lassú tempójú, de érzelmes filmeket.

Nem rossz film, bár szerintem az ötlet már fel lett dolgozva ezelőtt is, van benne néhány sajátos és eredeti elem. Érdemes megnézni, főleg ha szereted a japán filmeket.