A Trauma talán Argento mester egyik leggyengébb filmje. A gyilkos motivációja – amint az a végén kiderül – lélektanilag indokolható ugyan, még a cselekményszövés is elfogadható, viszont számomra az jelentette az egyik fő problémát, hogy a rendező vélhetően az amerikai fogyasztók érdekében még kommerszebbé tette ezt az egyébként is annak titulálható műfajt; picit mintha kilúgozta volna az egyébként a jobb giallókban felfedezhető mondanivalót, és inkább egy gore/slasher elemekkel operáló hollywoodi thrillert alkotott. Persze a film így is bőven a nézhetőség határain belül marad, de mintha pont az a jelleg veszett volna ki belőle, ami a 70-es, 80-as évek olaszországi produkcióiban még megvolt. A tengerentúli közönség nyilván mást igényelt (és azt is máshogyan), mint az európai, kérdés, hogy ez így megérte-e, és hogy Dario Argento munkásságában ez a film milyen pozíciót foglalhat el.
A rendező szokás szerint jó messziről indítja a bonyodalmakat, a történet kissé lassan indul el, hogy aztán a szeánszos jelenettel belendüljön. Itt is egy beteg elme kegyetlen „játékait” láthatjuk kibontakozni, miközben a főhősökről is kiderül, hogy a társadalom szemében deviánsnak minősül(het)nek, hiszen a lány anorexiás, a srác pedig drogos. (Egyébként Argento e tekintetben itt sem hazudtolta meg magát, hiszen a „normalitásból” kilógó emberek ábrázolása az egyik kedvenc motívuma.) Noha a gyilkos nem menthető fel tettei súlya alól, bizonyos mértékű rokonszenvet érezhet iránta a néző. Illetve érezhetne, ha nem lenne szokás szerint összecsapott a befejezés, és ha mélyebb lenne a lélekábrázolás. A néző talán a főszereplőkkel sem igazán tud azonosulni, mintha az őket alakító színészek némileg tétován kóvályognának időnként az elnagyoltan ábrázolt szerepükben. Aura figurája különösen furcsa, mert ugyan anorexiás, de néha mintha inkább valami elmezavaros emberre hasonlítana; üvöltözik, öngyilkos akar lenni, és bár az hangzik el a filmben, hogy az anorexiások nem kötődnek, nem tudnak szerelmesek lenni, a lány elég hamar elkezd vonzódni újdonsült ismerőséhez. Számomra elég zavaróak voltak a „töltelék” jelenetek, pl. David munkahelyi dolgai, magánélete, kicsit még a pszichiáteres dolgok is feleslegeseknek tűntek.
Persze több klisé is felbukkan a filmben, mint pl. az, hogy az eseményeket időnként a gyilkos szemszögéből látjuk, vagy hogy a tettes személyét gyakorlatilag a fináléig jótékony homály borítja, csupán az autóját vagy a kesztyűjét mutatja a kamera. De azért akad egy-két olyan momentum, amely árulkodó lehet, a legfőbb kulcs mindehhez maga Aura, illetve az, ami az egyik beszélgetésben a betegségével kapcsolatban elhangzik. Érdekes módon a rendező azt a toposzt is alkalmazza ebben a filmben is, hogy van egy szemtanú (maga Aura), aki látja is az elkövetőt, meg nem is: a szülei meggyilkolásakor látja a tettest, ám az arcát nem, és csak egy kései flashbackben döbben rá arra, hogy valójában minek is volt a tanúja (s ez a rutinos nézőben felidézheti mondjuk A kristálytollú madár vagy az Opera hasonló motívumait, vagy éppen Massimo Dallamano Mi történt Solange-zsal? című alkotásának szintén ilyen jellegű részleteit). Argento itt is beépíti a sztoriba néhány stílusjegyét, kifejezetten fontos szerephez jut a víz mint szimbólum – és ebben az esetben nem csak mint szimbólum, hiszen a gyilkos mindig vihar idején öl, ami természetesen kapcsolatban van az indítékaival –, de láthatóan szívesen ábrázolja itt is a természetet (ezen belül is az állatokat), és a néző nem is panaszkodhat a képi világra. A bonyolult történetmesélés ebben az esetben is megfigyelhető, hiszen a film végére több különböző cselekményszál fonódik össze, és ismét csak egy tündérmese hangulatát érezheti a fináléban a néző, hiszen a kisfiú deus ex machinaként válik egy kényes szituáció megoldójává, egyben kissé bugyutává is hígítva a végső leszámolást. Ami még a szememben némileg hiteltelenné és bárgyúvá tette a sztorit, az a gyilkos szerszám: egyrészt nem tudom elképzelni, hogy azt valaki készítette-e, vagy honnan volt a gyilkosnak ilyen szerkezete, másrészt az ezzel való ölés kétségtelenül látványos ugyan, viszont szerintem roppant erőltetett.
A kilúgozottság ellenére is helyenként roppant erős a film atmoszférája, a nyugtalanító és nyomasztó hangulat megüli a néző lelkét, viszont a zenei anyag amolyan tizenkettő egy tucat, a tipikus thriller-score-ok „méltó” folytatója, különösebben nem tesz hozzá a filmhez. A színészi teljesítmények kapcsán leginkább az Aura anyját alakító Piper Laurie játékát emelném ki, de ő sajnos elég kevés szerephez jut a filmben. A többiek inkább mintha csak statiszták lennének (bár az is kétségtelen, hogy húzónevek nem igazán bukkannak fel ebben a produkcióban), a rendező lánya, az Aurát alakító Asia Argento is kissé sutának tűnik az első főszerepében, igaz, a karaktere is „furcsa”, amint erről már szó esett. (Más kérdés, hogy talán maga a rendező nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a női főszerepben a saját lányát kell dirigálnia, mondjuk érdekes szituáció lehetett, amikor a félmeztelen Asiát kamerázták, kíváncsi lennék, hogy egy lányos apa hogyan élheti meg mindezt; és tegyük hozzá – férfiszemmel nézve –, hogy Asia legalább szó szerint jól domborított.) Végső soron, ha önmagában értékeljük a filmet, akkor nem rossz, de az argentói életműben inkább talán csak a tisztes iparosmunka pozíciójába sorolhatjuk be. Úgy érzem, sok potenciál maradt kihasználatlanul ebben az alkotásban, és az amerikai átlagnéző ízlésével kötött (kényszerű?) kompromisszum is a feledhető produkciók közé szorította ezt a többre érdemes thriller-giallót.
46 Trauma (1993)
Egy anorexiás fiatal nő megszökik a pszichiátriai klinikáról és találkozik egy férfival, aki segíteni szeretne neki. Azonban a nőt elkapják és visszaviszik a szüleihez, akiket... több»
Szereplők: Brad Dourif, Piper Laurie, Asia Argento, Frederic Forrest, James Russo
