Különösebben nem terveztem annak idején, hogy megnézem ezt a filmet. Túl sok információm nem volt róla, meg erről az egész South Park-mizériáról. Persze olvastam róla egy mozimagazinban. Tájékozódtam. Tudtam, hogy egy sorozathoz készült moziba szánt nagyfilmként. Talán az sem kizárt, hogy a nagyfilm megtekintéséig belenéztem pár epizódjába; bár hirtelen bizonytalan vagyok, hogy akkoriban idehaza vetítették-e már. Talán igen. Most így nehéz lenne eldönteni, nehéz visszaemlékezni, hogy felkeltette-e az érdeklődésem, amit láttam, vagy a mozimagazin hasábjain olvastam. Bizonytalan voltam. Viszont az segített a kérdés eldöntésében, hogy az adott mozimagazin – aminek a neve most nem jut eszembe, csak abban vagyok szinte biztos, hogy nem a VOX, és nem a Cinema volt; s a Mozinet akkor még nem létezett – nyereményjátékot hirdetett a film premier előtti vetítésére. Talán a Lurdy Házba. Nyertem a vetítésre 2 jegyet. Innentől kezdve természetes volt, hogy megnézem. Szerintem akkor jártam először a Lurdy Házban, vagy legalábbis a mozijában biztos. Úgy alakult, hogy éppen édesanyám tartott velem. S az volt a vicces, hogy odajött hozzánk egy hivatalosabb nőszemély meginterjúvolni minket – talán még kamerás ember is volt –, hogy mik a várakozásaink a filmmel kapcsolatban; különösen édesanyám véleményére volt kíváncsi, aki ott csodaszámba ment.
Igazából kellemes meglepetés volt a film. Én legalábbis élveztem. S ne felejtsük el – bármilyen furcsa is kimondani –, hogy egy Oscar-jelölt filmről van szó, kérem szépen. Szerintem addigra ki is osztották az aktuális évi Oscar-díjakat, mire ez a film moziba került. A legjobb dal kategóriájában volt érdekelt. Különösen alakult a kategória, ugyanis a jelöltek között 3 animációs film dala is szerepelt. S arra kifejezetten emlékszem, hogy az aktuális díjátadónak az volt a számomra legüdébb pillanata, amikor a South Park dallama felcsendült Robin Williams előadásában, hatalmas, színes, látványos ember- és díszletkavalkáddal. Meg is néztem most újra a felvételt. Legalább olyan pozitív érzéseket hozott, mint akkoriban. Phil Collins... You'll Be In My Heart... a győztes. A Tarzan betétdala. Magát az animációs filmet nem láttam. Részben Walt Disney rajzfilmeken és szenzációs magyar rajzfilmeken nőttem fel. Viszont. Bár pár évvel később is láttam moziban Disney rajzfilmet, addigra elkezdtem felemás módon vélekedni róluk. Például a 3-4 évvel korábbi Notre Dame-i toronyőrön is már kicsit feszengtem, pedig akkor még tényleg gyerek voltam.
Igazából szeretem Phil Collinst. A hangját. Olykor szívesen hallgatom a számait. Szeretem a munkásságát, bár egy vetélkedőn nem kizárt, hogy elbuknék, ha egy vele kapcsolatos kérdést tennének föl. Valamiért talán emlékeztet egy kicsit Bill Murray-re, kedvenc színészemre. Talán egy kicsit a külseje miatt is. Meg talán jellemző volt rá némi bolondozás például a Genezissel. Viszont máskor meg olyan szelíd dalokat hoz, amely szelídség Bill Murray-re szerintem nem jellemző. S valahogy talán pont ez a szelídség a bajom az említett dalával is. Megnéztem most ezt a felvételt is. Hoz euforikus pillanatokat, ez kétségkívüli. Viszont most valahogy akkor sem éreztem annyira jelentőségteljesnek, mint ahogyan emlékeztem rá. Euforikusabbnak, nagyobb ívűnek gondoltam. Nem feltétlen hozott most akkora húúú de nagy pozitív benyomást, mint amit vártam tőle. Ezzel nem azt mondom, hogy rossz.
Viszont a Blame Canada így sok év távlatából is képes felvillanyozni; s a rajzfilmbeli verziója is – amit most szintén megnéztem – képes volt hasonló hatást kiváltani. Az a furcsa, hogy most ez is szinte szelíd dalnak tűnik. Legalábbis például a South Park világához képest. Mégis szinte monumentális, amolyan lelkesítő, indulószerű. Egyébként most olvastam, hogy valaki kifogásolta, hogy túl sokat énekelnek a nagyfilmben a South Park atmoszférához képest. Ebben is van igazság. Viszont elképzelhetőnek tartom, hogy némi polgárpukkasztással talán például pont egy esetleges Oscar-díjra próbáltak rágyúrni. Hogy aztán Phil Collins elhappolja előlük a sikert.
Hirtelen nem tudom, hogy egy mozivászonra szánt South Park nagyfilmet meg lehetett-e volna tölteni szimplán prózai tartalommal úgy, hogy az csaknem 90 percen keresztül képes legyen fenntartani akár több korosztály figyelmét is. Mert azt talán elmondhatjuk, hogy a South Park világot nem feltétlen elsősorban, vagy nem csak a legkisebb korosztálynak szánták; azért ott szokott virítani például a piros karika a sarokban. Viszont az is igaz, hogy nem feltétlen szerencsés, ha már Walt Disney-szerűen túlcsordulnak a dalok; s hogy azok milyen dalok, illenek-e a South Park világba. Hirtelen nem emlékszem, hogy ez a South Park esetében hogy történt. Megtalálták-e az "egyensúlyt". Azt a mennyiséget és minőséget, ami pont beleilleszkedik a nagyfilmbe.
Mindenesetre nálam nagyjából működött a film, s kifejezetten üdén jöttem ki a vetítésről; s nem úgy, hogy "Fúúú, ez most mi volt?!". Nem tudnám elejétől végéig felidézni a filmet. De az a különös, hogy a fő váza hirtelen felötlött bennem. A Terrance és Phillip – híres tévés kanadai humoristák és talán szinte már botrányhősök – által talán akaratlanul generált ellentét Amerika és Kanada között. Jah, igen. Kis segítséggel – épp Terrance és Phillip nevét kerestem – az is beugrott, hogy a filmben a Baldwin-tesók nem voltak túl népszerűek, de azt hirtelen nem tudnám felidézni, hogy miért. Azt viszont igen, hogy a mi Kenny McCormickunk, a mi Kennynk stílusosan meghalt a nagyfilmben. Már megint. Egyébként némileg furcsa, bár valamennyire érthető, hogy kiírták a sorozatból. Hagyták megbékélni. Bár nem tudom, azóta visszaírták-e, mint a Dallasban Bobbyt. Annyira nem követem figyelemmel. S ha el is csípek a Comedy Centralon pár részt, olykor nehéz eldönteni, hogy mennyire új részt látok. Bár lehet, hogy épp Kenny meglétéből vagy hiányából kellene megítélni.
Na igen. Kellemes emlékeket ébreszt bennem a nagyfilm. S a sorozat részei olyan témákat is elővesznek, amelyek bár jelentéktelennek tűnhetnek, mégis emberek tömegét érinthetik. Tudnék néhány példát sorolni; például, ami hirtelen eszembe jutott, hogy miért ne pisiljünk bele az úszómedence vizébe. Viszont ez az egész South Park világ elég megosztó. Én is úgy vagyok vele, hogy ha véletlenül rákapcsolok a tévében a sorozat epizódjára, vagy a hátam közepére kívánom az egészet, és kapásból átkapcsolom, vagy mégis ráhangolódom egy-két epizódra. A nagyfilmmel is kicsit így vagyok. Vagy rá tud hangolódni az ember, vagy nem. Egyébként nem hittem volna, hogy pár sorosnál nagyobb hozzászólást fogok a filmhez kapcsolódóan írni. Szóval valamiféle hatása csak van. Az más kérdés, hogy ez pozitív, negatív, vagy valahol a 2 között van félúton.
Mindenesetre a sorozat megérdemelte, hogy mozifilm készüljön mellé. Szinte zseniális ötlet volt; így pláne, hogy az Oscar-díj történetében is érintetté vált a film, az aktuális díjátadó tekintetében számomra a legemlékezetesebb pillanatokat okozva.
Szerintem összességében jól sikerült a film. Kissé nagyon, szinte már olykor elborzasztóan szürreális, mégis üde színfolt a rajzfilmek világában. Bár ez az elborzasztó, olykor szinte már némiképp lélekromboló szürrealitás inkább a sorozatra jellemző. A filmet – azért a sorozathoz képest nem túlságosan felpuhítva – valamennyire megpróbálták megszelídíteni. Talán ezért is talált be nálam valamilyen mértékben annak idején. Az a különös, hogy mégis elgondolkodtam azon, hogy megérdemli-e a 4 csillagot, vagy ezt az értéket lecsökkentsem 3-ra. Szóval legyen "3,5". Egyébként a nagyfilmnek szinte már a kibővített címe is kifejezetten szórakoztató. És sejtelmes. Főleg a vágatlanság. :D Amit elvileg többféleképpen lehet "értelmezni".
Jelenlegi írásom eddigi sorait tekintve valamiről megfeledkeztem. Hogy mi, vagy ki is adja számomra a South Park világ olykor fellelhető lélekrombolását, illetve, hogy mi vagy ki az, ami számomra olykor azzá teszi ezt a világot. Az illető számomra zavaró tényező talán Eric Cartman olykor szórakoztató, máskor viszont kissé erőszakos karaktere; valamikor már túlságosan sokká válik. Viszont kétségtelen, hogy e világ tekintetében szükség van az ő karakterére, hisz nélküle valószínűleg unalmas lenne ez az egész. Érdekes, hogy az ő karakterét egy negatív jellemvonásról, míg például 2 másik főszereplő karakterét a 2 fő alkotóról mintázták meg. Némiképp elgondolkodtató, és mégis valamennyire érthető a sorozat népszerűségének töretlensége. Ugyanis idén már a 23. évada indult útjára. És elképzelhető, hogy még mindig folytatódik.
