Mindenki bűnös

2019.05.07 19:55 Filmbarbár Olvasottság: <100x

1

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Számomra elég nagy csalódást jelentett ez a film, azt hittem, érdekfeszítőbb lesz. Abban a tudatban ültem le megnézni, hogy ez egy igazi klasszikus, amely sikerfilm volt a maga idejében (még talán Magyarországon is). Ehhez képest kaptam egy számomra viszonylag keveset mondó és helyenként bizony unalmasnak tartható produkciót, jóllehet az alapötlet és a színészek szerintem ennél jóval többet ígértek.

Kezdeném ott, hogy az egész film irtózatosan vontatott, rengeteg "töltelékkel", melyek fölöslegesen felduzzasztották a játékidőt, így a már kezdetben is döcögős cselekmény talán csak a vége felé válik kicsit tempósabbá, egyébként viszont, mintha nem igazán találták volna meg az alkotók a sztori ritmusát. Rengeteg idő jut a főbb szereplők és a közöttük lévő viszonyok megismerésére, ami egyrészt jó lehetne, hiszen végre legalább nem felszínesen ábrázolt karaktereket kapunk, másrészt viszont megítélésem szerint ezzel lassítják is a tempót, a film első fél-háromnegyed órájában szinte alig történik valami. Különös szerelmi háromszög bontakozik ki: egy jó útra tért rosszlány, Sylvia (Stefania Sandrelli) már régóta a rendőrfőnök (Francois Périer) szeretője, de véletlenül megismerkedik annak beosztottjával (Yves Montand) is, noha a két férfi egy ideig nem tud arról, hogy mindketten ugyanazzal a lánnyal találkozgatnak. Hogy a helyzet még pikánsabb legyen, a főnök felesége (Simone Signoret) viszont tisztában van férje életmódjával, tehetetlenségében eltűri, hogy a férfi egy nála fiatalabb és egészséges nőnél keres vigasztalást. Ez a kvartett alakítja a cselekményt, amely időnként már az abszurd és a groteszk határát súrolja, sokszor fárasztón hihetetlen epizódokkal.

A dolog onnantól kezd érdekessé válni – vagy legalábbis jó lett volna, ha azzá vált volna –, hogy a rendőrfőnök egy vita során megöli a lányt, aki lényegében véve kiprovokálja a gyilkosságot. Az ügyet Ferrot, a beosztott kapja meg, és beindul a tojástánc. Ugyanis mindkét férfi fél a lelepleződéstől, és nem tudják, hogy a másik mennyit tud. Ez sokszor groteszk jeleneteket eredményez, ami elveszi a dráma élét, ugyanakkor viszont a humor nem elég erős ahhoz, hogy a történet egyfajta bűnügyi vígjátékká változhasson. Mindketten tudják, hogy a lánynak volt egy másik partnere is, de, míg a rendőrfőnök a tettei súlyától megborzadva a menekülés és az önfeladás között vacillál, addig a felügyelő kétségbeesetten próbálja bebizonyítani az ártatlanságát, hiszen a legtöbb nyom rá utal (még ha sokszor blődnek is tűnik mindez, mint pl. a tetthelyen elhagyott fél pár bőrkesztyűje). A két férfi tehát különbözőképpen reagál a történtekre, de, míg Ferrot inkább statikus figurának tűnik, addig Ganay bizonyos értelemben jellemfejlődésen megy keresztül. Picit talán a Macbethre emlékeztető motívum, hogy a rendőrfőnök felesége az, aki a bűn még nagyobb bűnnel való tetézésére buzdítja a férjét, mondván: ha valaki zsarolni akarja, akkor jelentkezni fog az illető, ha pedig a tett elkövetésekor nem fogták el, akkor ne adja fel magát. A szánalmassá töpörödő rendőrfőnököt így a rendkívül számító és cinikus felesége akadályozza meg az igazság napvilágra hozásában, és ő nyugtatja meg a kétségbeesett, gyenge jellemű férfit, mert a feleség természetesen tart attól, hogy így a férje elveszítheti az elért társadalmi pozíciót és az állását).

Az események azonban ezt követően is csak lassan csordogálnak, szerintem nem igazán tud a film feszültséget kelteni, noha a nézőnek megvan az a háttértudása, hogy milyen kapocs köti össze a két rendőrt. A történetnek lehetne egy újabb fordulópontja, amikor a rendőrfőnök számára összeáll a kép, és megpróbálja a beosztottját még inkább ellehetetleníteni, de érzésem szerint ez is csak gyengén sikerült ötlet, mert a sztori nem lesz pergőbb vagy élvezetesebb ettől a változástól. Ferrot nyaka körül egyre inkább szorul a hurok, s olyan, már-már képtelennek ható helyzetekbe keveredik, hogy betör a lány lakásába, amely történetesen egy lakótömb legfelső emeletén van, s mindezt úgy, hogy kötélen leereszkedve mászik be az ablakon. Vagy pl. miután már nem tudja tovább halogatni a találkozást azokkal a szemtanúkkal, akik a bűncselekmény estéjén szintén a tetthely környékén voltak, a felügyelő savat önt a saját arcába, hogy felismerhetetlenné váljon. Ezek a momentumok számomra fájdalmasan erőltetettnek hatottak, bár dramaturgiailag érthető, hogy Ferrot magánnyomozást kénytelen folytatni, különösen, miután ő is ráébred, hogy a főnöke volt az a bizonyos másik. Ezt a magánnyomozósdit lélektanilag is megpróbálják hitelesíteni azzal, hogy – legalábbis pár mondat erejéig – megismerhetjük Ferrot múltját: a férfi árvaként nőtt fel, és senkire sem számíthatott, senkiben sem tud megbízni (s nem mellesleg éppen ezért lett volna nagy jelentősége a számára a Sylvia iránt érzett barátságának/szerelmének, amely nem teljesedhetett ki). Időközben az egyik nyomozó is kezd gyanakodni a felügyelőre, és követi őt, amint Ganay feleségével beszélget, és bár a filmből nem derül ki egyértelműen, talán ő is hallhatja a nő vallomását, amely tisztázhatja Ferrotot, de az is lehet, hogy csupán látja a két ember beszélgetését, de hangokat nem hall. A film végén aztán egy megint csak erőltetett fordulatnak köszönhetően egy áruházi támadás során Ferrot megmenti ennek a kollégájának az életét – ez az akciójelenet teljesen idegen a történet addigi hangulatától, nyilvánvaló, hogy erre dramaturgiai okokból volt szükség –, aki cserébe hallgat arról, hogy Ferrot kapcsolatban állt Sylviával.

A sztori érdekessége, hogy lényegében véve alig van benne rokonszenves karakter, és bár a szereplők motivációja sok esetben érthető, még talán Ferrotnak sem igazán tud drukkolni a néző. A film hangulata végig rendkívül nyomasztó, sötét, kilátástalan, és különös nyomatékot ad a történetnek az a tény, hogy azok is bűnösök, akiknek elvileg a törvényt kellene betartatniuk. Itt egy univerzális érvényű jogelv (az élet szentsége) és az egzisztenciális problémák (gyilkosság elkövetése, a munkahely és a társadalmi státusz lehetséges elvesztése) kapcsolódnak össze, és valóban rendkívül erős a film drámaisága. Azonban a rettenetesen hosszú játékidő és a botladozó tempó gyengítik ezt a hatást, úgy vélem, kb. egy fél órát nyugodtan lehetett volna húzni a produkción, és kicsit izgalmasabbá is lehetett volna tenni a cselekményt. A színészi játékra viszont nem lehet panasz, a főszereplők lényegében véve hozták a tőlük elvárhatót, bár mintha kissé enerváltan játszottak volna. A gesztusok, a mimika mind-mind a helyén van, a figurák is aránylag egyénítettek, viszont összességében véve a film mégis valamiért fáradt és középszerű marad. A mai néző számára talán már kevesebb élményt nyújt, mint a negyven évvel ezelőttieknek, de aki bírja a nagyon lassú tempót, találhat a történetben érdekes motívumokat.