Az eredeti cím, „Mrs. Brown” jobban kifejezi a film tartalmát, persze tudni kell hozzá a történelmi tényeket. Viktória királynő férje halála után mély depresszióba esett, a gyászruhát hosszú élete végéig nem vetette le. Halott férjének lovásza, a skót John Brown (a kis kockás kiltjében az elöl fityegő hozzávaló sporran-erszénnyel) volt az a személy, akinek tiszteletteljes barátsága segített a gyászát enyhíteni.
Rosszindulatú feltételezések szerint ez a viszony több volt barátságnál, amit én erős kétségekkel fogadok, hiszen a prüdéria az egész viktoriánus korszak fő jellemzője volt, még a székek lábára is huzatot húztak. Egész egyszerűen a mélynövésű özvegynek (151 cm!) szüksége volt egy szilárd támaszra. Brown halála után az indiai Abdul személyében újra megtalálta. Ez a történet is filmvászonra került 2017-ben Stephen Frears rendezésében „Viktória királynő és Abdul” címmel.
A nyilvánvaló felségsértés ódiumát vállalva Viktória – tudtán kívül – a nyolc gyermekével súlyos következményekkel terhelte Európa történelmét. A génjeiben hordozott vérzékenység közvetetten például az Orosz Birodalom sorsát is negatívan befolyásolta. Elsősorban Alekszej cárevics betegségének következményeire gondolok, de a génhiba az angolon kívül a spanyol, a német uralkodóházakban is megjelent. Az átolvasott vélemények áradoznak Dame Judi Dench és Billy Connolly alakításának nagyszerűségéről. Lehet, hogy az én hibám, de én a nyomát sem láttam ennek. Akármennyire is Ms. Dench a legelismertebb angol színésznő, nálam az ellenszenves M alakításaival a James Bond-filmekben a kedveltségi listám aljára került. Leginkább Antony Sher szerepjátszása tetszett, a maszkmesterek jóvoltából még fizikailag is jól jelenítette meg Benjamin Disraeli sokoldalú miniszterelnök alakját. A film szerintem derék iparosmunka a történelmi filmek minden ismert és ezerszer látott kliséivel.
