A számtalan filmes műfajban alkotó Enzo G. Castellari egyik legjobban sikerült és leginkább összefogott munkája Az utca törvénye, amely az olasz rendőrfilmekhez méltó módon valós társadalmi-politikai problémákra világít rá. A 70-es évek Olaszországát szinte kilátástalan helyzet jellemezte, mindenfelé eluralkodott a korrupció, a maffia gyakorlatilag mindent behálózott a kisemberektől kezdve a legfelsőbb államhatalmi szintekig. Természetesen a korabeli filmkészítés ott is szinte azonnal reagált ezekre a kérdésekre, hol komolyabb alkotásokkal, hol "olcsó" akciófilmekkel, hol a kettő határán egyensúlyozó félkommersz termékekkel. Jelen esetben talán az utóbbi esetről lehet szó, még ha a mérleg nyelve inkább a popularitás felé billen is el.
E film főhőse egy hétköznapi mérnök (Franco Nero, vajon ki más is játszhatná a figurát?), aki rablás áldozatává válik. Mivel a hatóságok tétlenkednek, ő úgy dönt, egymaga száll szembe a bűnözőkkel. Jóllehet, a barátnője (Barbara Bach) próbálja őt távol tartani ettől az egésztől, Antonelli hajthatatlan. Az átlagemberből így válik megszállott bűnüldöző, miközben ő maga is szinte a bűnözők közé süllyed le, s a film jól jelzi azt a helyzetet, amikor az erőszakra csak erőszakkal, a bűnre csak bűnnel lehet válaszolni.
A bankrablók utáni nyomozás során Antonelli maga is kénytelen elmerülni az alvilág mocskában, és láthatóvá válik, hogy a bűnözés a mindennapi élet velejárójává vált, szinte természetes, hogy szem előtt vannak a bűnözők, akiket semmi sem rettent vissza. Antonelli a kegyetlen rosszfiúk játékszerévé válik egy időre, s végül már nemcsak a saját igazának bebizonyításáért kell harcolnia, hanem a puszta életben maradásért is. (Na és persze az is kérdés, mit kezd ezzel a helyzettel a rendőrség és a hatalom. A film befejezése ugyan azt mutatja, hogy Antonellit a hatóságok megzsarolják és hallgatásra kényszerítik, ám az összkép nem ennyire sötét, hiszen jönnek mások is, akik felemelik a szavukat az igazságszolgáltatás tehetetlensége ellen.) A férfi kénytelen mindent kockára tenni, még a saját életét is, csak éppen ebből a "játékból" nincs kiszállás. Illetve van, de vagy győztesen, vagy holtan. Ennek megfelelően maga a film is meglehetősen erőszakos, noha viszonylag kevés az akciójelenetek száma.
Enzo G. Castellari intelligensen építi fel a cselekményt, ami néhol ugyan kicsit belassítja a tempót, de segít részletesen jellemezni a főhőst. A film egyik gyenge pontja talán éppen az, hogy a többi figura jellemrajza kicsit elsikkad, egyedül Antonelli segítőtársáról, a jó útra térni próbáló Tommyról (Giancarlo Prete) kapunk viszonylag több információt. Kettejük furcsa kapcsolata dominál a film második felében, és a két színész nagyjából hozza is a megfelelő színvonalú alakítást. Carlo Carlini fényképezése helyenként meghökkentő – érdekes pl. a szeméttelepi autósüldözéses jelenet, amely során Franco Nerót lassított felvételen ütik el –, Guido és Maurizio De Angelis zenéje pedig sajátosan kemény, tőlük inkább a Spencer–Hill-filmek zenéit ismerjük.
Az utca törvénye talán nem a legjobb film, ami ebben a műfajban/témában született, de stílusos, helyenként kifejezetten élvezetes darab. Kár, hogy hazánkba csak meglehetősen kevés jutott el hivatalos módon a hasonló műfajú filmek közül, így azért kicsit kisebb a rálátásunk az efféle művek összességére.
67 Az utca törvénye (1974)
Egy genovai mérnök, Carlo Antoneli (Franco Nero) rablás áldozata lesz. Hiába fordul a rendőrséghez, nincs haladás az ügyében. Elhatározza, hogy a saját maga deríti ki, kik az... több»
Szereplők: Franco Nero, Barbara Bach, Massimo Vanni, Franco Borelli, Giancarlo Prete
