Pozitív és negatív csalódás egyszerre. De a csalódáson van a hangsúly

2021.02.09 10:43 TribeBubu Olvasottság: 237x

2

Félve álltam neki ennek a filmnek, de amitől féltem, jól sült el, amitől meg nem, az pedig rosszul.

Ma már bizonyos besorolású és bizonyos stúdiónál készülő filmek kötelezően afroamerikai szereplőkkel készülnek. Ez többnyire nem jelentene gondot, hiszen az emancipáció fontos dolog, azonban Roald Dahl mesekönyvében a szereplők fehér emberek, norvégok, akik Angliába utaznak. Emiatt rossz szájízzel kezdtem el nézni ezt az adaptációt, amikor megláttam, hogy a nagymamát Octavia Spencer alakítja (aki mellesleg remek színésznő), a kis főhőst pedig Jahzir Bruno (neki viszont nagyon is van még hova fejlődnie.) Ám ez az érzés hamar megváltozott.

A nyomás ellenére pompásan beleültették a történetet az amerikai történelembe. Jobban talán nem is lehetett volna. A nagymama kapott egy javasasszony besorolást, aki jártas a vudu varázslatokban, így megmagyarázták azt, hogyan érthet annyira a boszorkányokhoz, tulajdonképpen tökéletes afroamerikai változata a könyvbeli, sokat látott nagymamának. A másik óriási pozitívuma a filmnek Anne Hathaway. Olyan odaadással és átéléssel alakítja a Legfelsőbb Boszorkányt, hogy Anjelica Huston is parókát emelhet előtte.

Amik pedig tönkreteszik az egészet, azok a készítők öncélú változtatásai. A boszorkányok külseje röhejesen másképpen lett átalakítva. (Ha jól rémlik, a kézfejük kinézetével meg is sértették a fogyatékkal élők egy rétegét.) A legjobb jellegzetességeiket egyszerűen kukába dobták az alkotók, és helyettesítették őket olyasmikkel, amiken egy gyerek is csak nevetni tud. A Legfelsőbb Boszorkány pedig kapott számos fura képességet, amik a giccses látványon kívül semmivel nem szolgáltak.

Aztán a kisfiú egeréről kiderül, hogy ő is gyerek volt korábban, de még akkor sem szól erről a gazdáinak, amikor már tudja, hogy ők nagyon is tisztában vannak a boszorkányok létezésével. Miért? Bár az ötlet amúgy nem is volt rossz, de semmit nem tett hozzá a történethez, nem volt semmilyen súlya, amivel igazolták volna a létfontosságát. Ám az, ahogy végül a Legfelsőbb Boszorkánnyal leszámoltak, pofás ötlet volt, és még van is értelme, hiszen a könyvben ugyanúgy végzi, ahogy a többi boszorkány, semmi különleges „bánásmódot” nem kap. Az is pozitívum volt számomra, hogy az 1990-es adaptációval ellentétben itt számos gondolatot sikerült közvetíteni a könyvből.

De hiába a sok pozitívum, a régi film hatásosabb volt a pontatlanságai ellenére is, ez pedig iszonyúan butára sikeredett. Meg is lepődtem, amikor láttam, hogy a könyvekhez általában hű Robert Zemeckis írta a forgatókönyvet, és hogy a szkriptírásban általában zseniális Guillermo del Toro volt az egyik társa. Sajnálatos, hogy ennyit hoztak ki ebből a remek történetből, pedig manapság még a Legfelsőbb Boszorkány megjelenését is könyvhűen megalkothatták volna.

Még annyit, hogy a magyar szinkron is nagyon jó lett, de a szinkronrendező jobban is instruálhatta volna a ritka tehetséggel megáldott Bogdányi Titanillát, mert néha megvolt a Legfelsőbb Boszorkány erős akcentusa, máskor meg semmit nem lehetett észrevenni belőle.