Az egész Földet pusztasággá tevő kataklizmák mindig is kedvelt témát jelentettek a sci-fi íróknak, illetve a filmrendezőknek, hiszen sokféle szemszögből meg lehet közelíteni a kérdést. Kifejezetten trash alkotásoktól (Ultra Warrior; 2019 - Dopo la caduta d New York) a kommersz, de kissé színvonalasabb produkciókon (Mad Max; Snowpiercer; A majmok bolygója) át a néha filozofikus hangvételt megütő, szinte művészfilmes megközelítést alkalmazó filmekig (A halott ember levelei; Az utolsó part) rendkívül széles a skála.
Azonban az is megfigyelhető, hogy lassan kialakult egy toposzrendszer, és számos filmben ugyanazokat a közhelyeket ismételgették, kevés szerző tudott újat mondani ebben a zsánerben. Jelen filmünk viszont más, mert noha ugyancsak megjelennek benne a frázisok (atomizálódó társadalom, erőszak, a civilizáció eltűnése stb.), mégis sajátosan sötét humorral és maró szatirikussággal közelíti meg a témát.
Kétségtelen, hogy A fiú és a kutyája megosztó alkotás, és nem is a legjobb film a posztapokaliptikus művek áradatában, de az is biztos, hogy az egyik legegyedibb hangvételű a témában. A történet két főhőse Albert/Vic, a fiatal fiú (Don Johnson), illetve Ficsúr, a kutyája, "aki" telepatikus úton képes érintkezni a gazdájával. A film egyik fő mondanivalója az emberiség elaljasodása, állati szintre süllyedése. A IV. világháború borzalmas pusztítását túlélők ugyanis csupán az alapvető ösztöneik kiélésével foglalkoznak, az evés-ivás és a szexualitás határozza meg a mindennapjaikat.
Nem kivétel ez alól Albert/Vic sem, akinek egyetlen életcélja a kóborlásai során, hogy nőket találjon, akikkel közösülhet. Ebben van segítségére Ficsúr, "aki" kiszimatolja a nők tartózkodási helyét, cserébe a gazdája ellátja őt élelemmel. Barátságuk tehát jórészt az érdekeik kölcsönösségén alapszik, gyakran civakodnak is egymással, ami az egyik fő humorforrása a filmnek. (Sőt, a kutya kimondottan szarkasztikus jellem, így azt kell mondanunk, hogy gyakorlatilag ellopja a show-t az emberi színészektől.)
A mintegy másfél órás játékidő három, egymástól jól elkülöníthető szakaszra oszlik. Az első fél órában megismerkedhetünk a főszereplő párossal, a másodikban kettejük viszonyába belerondít egy nő (Susanne Benton), ami egyrészt kissé kinyitja a történetet a romantikus hangvétel felé, másrészt azonban a próbára tett barátság kérdését is feszegeti. A harmadik szakaszban Albert/Vic a nőnek köszönhetően eljut egy föld alatti, szürreális világba, amely látszólag próbálja megteremteni a normalitás kereteit – épületekkel, parkokkal, ünnepségekkel –, azonban rövidesen erről is kiderül, hogy valójában egy triumvirátus őrült diktatúrájáról van szó.
A bohócszerűen kifestett emberi arcok, a feltűnően idilli környezet is jelzi ennek a világnak a tébolyultságát, azt, hogy ez már a végletekig hajtott őrület élhetetlenné torzított közösséggel. (Habár akár zseniális is lehetne ez a társadalomábrázolás, sajnos nem sikerült eléggé hatásosra.) A film maró gúnnyal szól az emberiség megnyomorodásáról, a társadalmi normák széthullásáról, az alapvető emberi erkölcsök semmissé válásáról, sőt, magának az embernek és az emberi életnek az elértéktelenedéséről.
Sem az egyébként pusztasággá változott felszínen, sem a felszín alatt nincs élhető világ, az ember eldobható tárgy lett, akit ki lehet fosztani, meg lehet gyilkolni (a nőket előtte meg is lehet erőszakolni). Mindez egyúttal az amerikai álom kritikája is, az álomból rémálom lett, a tisztes honpolgárok önmagukból kivetkőzve vagy barbárok lettek, vagy a földfelszín alá húzódva kialakítottak egy elmebeteg világot. A teljes nihilizmust pedig csak tovább erősíti az, hogy egyetlen szerethető jellem sincs a filmben.
Habár nem olvastam a film alapjául szolgáló regényt, vélhetően az is ugyanilyen kegyetlen humorral, maró cinizmussal ábrázolja ezt az eltorzult világot. A film egyik gyerekbetegsége azonban az, hogy nem tudja kellő mélységben kiaknázni sem a jellemábrázolást, sem a történetmesélést. Érezhető, hogy L. Q. Jones rendező képességeit meghaladta ennek a történetnek a megfilmesítése, meglátásom szerint nem tudta kellőképpen visszaadni a posztapokaliptikus világ szürreális tébolyultságát, azt a kettősséget, hogy a metsző és szarkasztikus-cinikus humor mögött valami elmondhatatlanul rettenetes rejlik, és hogy amin esetleg nevetünk, azon valójában inkább sírnunk kellene.
A film másik nagy gyengesége a rossz színészvezetés, számos enervált vagy éppen csapnivaló alakítást láthatunk itt. Én ezt a filmet elszalasztott lehetőségnek tekintem, egy avatottabb rendező kezében talán jobb végeredmény született volna. Nehezen tudom pontozni ezt az alkotást, mert egyrészt az alapanyagban van szellemesség, és a filmben is akadnak nagyszerű pillanatok, másrészt viszont valamiért mégsem sikerült kihozniuk a maximumot az alkotóknak ebből a történetből. Azonban amondó vagyok, hogy akik kíváncsiak egy sajátosan szarkasztikus humorú, elborult látásmódú posztapokaliptikus filmre, azok számára ez a mű tartogathat néhány élvezetes jelenetet.
65 A fiú és a kutyája (1975)
dráma | sci-fi | szatíra | thriller | vígjáték
A film főhőse Don, aki kutyájával, Ficsúrral járja a negyedik világháború utáni kietlen vidéket 2024-ben. Találkozik egy lánnyal, aki elcsábítja őt, s egy föld alatti... több»
Szereplők: Don Johnson, Jason Robards, Charles McGraw, L.Q. Jones, Susanne Benton
