Mit teszi az embert emberré? Ha jól körülírhatóan definiáljuk az embert magát és ez tökéletesen lemásolható, akkor az is ember? Ha szakértő kell ahhoz, hogy egy festményt és tökéletes másolatát megkülönböztessük, akkor önálló szakma kell majd az ember és android megkülönböztetéséhez? Miért is kellene megkülönböztetnünk? Ha az emberi tudomány eljut arra a pontra, hogy önmaga tökéletes reprodukcióját állítja elő, akkor mi szükség az emberekre?
Mi különbözteti meg az embert a másolatától? Az irracionális döntései? Hiszen a legyártott robot egyetlen célból készült; tegye boldoggá a gazdáját. Ha pedig a gazda az irracionális döntésekben keresi a boldogságot, akkor ne csodálkozzon azon, hogy személyes androidja ágyba dugja és alvást rendel elő neki, amikor pedig egészen másra vágyik. Hiszen az volt a célja, hogy a robot mondjon ellent neki. De ha megteszi, és ezzel pillanatnyi vágyai kielégítetlenül maradnak, akkor az nem csalódás? Hiszen mi, emberek egymásnak folyton csalódást okozunk, ha egy robot teszi ugyanezt, az már majdnem emberi, nem?
A fenti kérdések csak kis része azoknak a gondolatoknak, amelyek felmerültek bennem a film láttán, az egész film alatt folyamatosan zakatolt az agyam. A legtöbb kérdésre nem is kapunk választ, de a filmnek nem is ez a célja. Felgyorsult és egyre inkább elidegenedő, egyre jobban digitalizálódó világunkban (amelyben az elmagányosodás eluralkodására a pandémia még rá is tesz egy lapáttal) nagyon is helyénvaló kérdéseket vet fel a film, ezekkel előbb-utóbb foglalkoznunk kell. Bár azzal indít, hogy a kísérlet célja az, hogy kaphatnak-e útlevelet, személyiségi jogot, egyáltalán minek tekinthetők a partnercélra kifejlesztett androidok, de szerencsére itt még nem tartunk. A film arra keresi a választ, hogy mit jelent embernek lenni. Hogyan definiáljuk a boldogságot, ha az minden embernek mást jelent? Kizárt-e a szerelem egy gép iránt, ha ugyanakkor megengedőek vagyunk abban, ha valaki a munkájába szerelmes, vagy csak a kutyájával képes együtt élni? A szociopaták, vagy akiket a társadalom mondvacsinált okokkal kizárt magából (akár a feromon okozta, akár az antiszociális viselkedészavar) nem érdemelnének meg egy kis boldogságot? És ha ezt egy robot biztosítja nekik, akkor ez végül is kit zavar?
Picit a filmről írva, kellemes meglepetés volt, hogy a németek nem csak Fák jú, tanár úr!-típusú humort tudnak előadni, de a finomabb, groteszkebb és agyserkentő humor sem áll távol tőlük. Eddig nálam csak a brit humor volt képes megcsiklandozni az agytekervényeimet, de ez a film nagyon közel állt ahhoz, hogy felálljak és megtapsoljam. Ráadásul beleágyazva egy nem mindennapi, gondolkodásra késztető történetbe, olyan hétköznapian bohókás jelenetekkel operált, mint a kávéházban felejtett android, aki zárás után kissé megázik az esőben.
Dan Stevens pedig nagyon meglepett, brit színész létére tökéletesen beszélt németül (bár a film kedvéért ezt brit akcentussal tette), naiv, a világra rácsodálkozó - és arról mindent tudó - androidként tökéletes telitalálat volt a szerepre. Maren Eggertet nem láttam korábbi szerepeiben, de úgy érzem, megérdemelten nyerte el az Ezüst Medve-díjat.
Egyedül a fényképezéssel nem voltam kibékülve, néha olyan érzésem volt, mintha egy kézikamerával valakit odaállítottak volna, hogy: Figyelj, lesz itt néhány jelenet, ott a REC gomb, csináld! Amatőr, vagy inkább 60-as évekbeli TV-felvételnek látszott elég sok jelenet. Mintha a rendezőnek csak a sztoriról, a színészvezetésről és a történet vázlatáról lett volna határozott elképzelése, hogy ez vetítővásznon hogyan elevenedik meg, az már kevéssé érdekelte. Sok nézőt ez erősen befolyásolni fog, és valószínűleg ez lesz az egyik oka, ha nem nyeri el az Oscart.
Összefoglalva: az embereknek valóban az a célja, hogy minden szükségletüket egy gombnyomással kielégítsék? Tényleg a beteljesületlen vágyakozás, a képzelet és végtelen boldogságkeresés jelentik-e az emberséget? Ha a humanoidok házastársak lehetnek, akkor biztos, hogy a szenvedélybetegek társadalmát hozzuk létre, akik a szükségleteik állandó kielégítésétől eltelve és a személyes elismerés folyamatos hajszolásától fáradtan élik napjaikat? Nem lehet ösztönző erő akár egy android is, hogy szembenézzünk konvencionális egyénekkel, önmagunk kihívásaival a konfliktusok elviseléséhez, a változáshoz? Biztos az, hogy bárki, aki hosszú távon együtt él egy humanoiddal, képtelenné válik a normális emberi kapcsolattartásra? De ezeket a kérdéseket feltehetném úgy is, hogy az embert kicserélem az androidra. Azokra a kérdésekre még nehezebb válaszolni.
78 Én vagyok a te embered (2021)
romantikus | sci-fi | vígjáték
A berlini Pergamon Múzeumban ókorkutatóként dolgozó Alma egy nap különös ajánlatot kap főnökétől. A férfi biztosítja az egyik kutatásához szükséges összeget, ha a nő... több»
Szereplők: Dan Stevens, Sandra Hüller, Henriette Richter-Röhl, Maren Eggert, Hans Löw
