Minden bizonnyal állítható, hogy a történelmi filmek egyik legimpozánsabb darabja. A kényes ízlésű, és szigorú kritikusok szerint meglehetősen túlcizellált. De akkor mi mondható a Kleopátra c. monumentális giccsparádéról, melynek egyetlen központi témája, hogy Elizabeth Taylort, mint a 60-as évek egyik erotikus szimbólumát, Kleopátraként ünnepelik.
Sokáig tartotta a 11 Oscart, azután az ezredfordulón rájöttek, hogy ez egyáltalán nem méltányos, ezért A Gyűrűk Ura harmadik részét megszórták 11 aranyszobrocskával. Ekkora az akadémia renoméja már jócskán leáldozott, mélységekbe szállt alá. A Ben Hur idején még nem így volt, szinte minden kategóriában sok volt a valóban színvonalas alkotás. Főleg a 70-es 80-as években.
A 90-es évektől kezdve a stúdiók kezdték visszafogni a költségvetést, hogy legalább az ár-érték arányt tartani tudják, és a filmművészeti szempontoktól kezdtek eltekinteni. Emlékezzünk például az évekig elhúzódó, A Mennyország kapuja c. filmre, mely attól eltekintve hogy minden ízében minőségi próbált lenni, a mozipénztáraknál hatalmas bukás volt. Nagyszabású, hithű, történelmi filmet viszont kis költségvetésből érdemtelen készíteni, s azért a neves rendezők még ebben az érában számíthattak is a producerek támogatására.
Félretéve tehát a szenvelgő, hatásvadász benyomásokat, kijelenthető, hogy egy hatalmas művészi hozzáértéssel megalkotott darabról van szó. A nézőnek már az elején nyilvánvalóvá válhat, hogy a zene központi szerepet játszik a filmben. Olyannyira, hogy a hasonló karakterű zenekari művek közül is az egyik legimpozánsabbnak mondható. Hihetetlen dramaturgiai érzékkel követi nyomon a történések minden egyes részletét, szinte a dialógusok apró rezdüléséig.
A filmtörténet egyik legfinomabb, legintimebb Krisztus-ábrázolását láthatjuk. Annyira érzékenyen nyúl a témához, egészen lebilincselő képi hatásokat vonultat fel. Alaptémája, hogy az arc sosem látható, a Jézus-jelenetek rendszerint belső, érzelmi dinamikával töltöttek, kifelé azonban szinte mozdulatlanok. Több kompozíciónak – főként a végkifejlet stádiumaiban –, festményhez hasonló színtelítettsége van. Ez az elképzelés gyakorlatilag az egyik legeredetibb megragadása egy emberi perspektívában szinte leírhatatlan jelenségnek.
A karakterek közül, a főszereplőn kívül, különösen kiemelendő Messala (a csodálatos Stephen Boyd), a büszkeség, az erő utolérhetetlen adaptációja. Hasonlóan érdekes Pontius Pilatus (Frank Thring) megformálása. Minden valószínűség szerint az egyik legihletettebb felsőbbrendűség kiköpött mása. Judah és Messala konfliktusát a legősibb antagonizmus, a jó és rossz harcának sajátságos allegóriájaként illusztrálják. A történet csúcspontján, jeleneteik épphogy egyensúlyoznak a túldíszített pátosz és a személyes létdráma között. Dialógusaikat olykor csak a felülmúlhatatlan, páratlan színjátszás menti meg attól, hogy mondanivalójuk kizuhanjon az autentikus tartalom kereteiből.
Hasonló kettősséggel jellemezhető a konfliktus megoldása is. A lejegyzett evangéliumi történetbe észrevétlenül Judah is belekerül, és titkon részesül a megszabadulás transzcendens valóságából. Az érintés, a szó és a látás rejtett csatornákon áramlik át azok felé, akik közvetlenül, vagy közvetve részesei voltak egy megrendítő eseménynek.
90 Ben Hur (1959)
dráma | kaland | történelmi
Ben Hur (Charlton Heston) gazdag júdeai család sarja, aki az római uralom alatt senyvedő Jeruzsálemben él. Egy nap találkozik legjobb gyerekkori barátjával, a katonával,... több»
Szereplők: Charlton Heston, Hugh Griffith, Jack Hawkins, Stephen Boyd, Martha Scott
