Világ, amelyet az őrület és az erőszak ural

2022.05.07 21:58 Rajnai Erik Olvasottság: 125x

0

Kevés olyan műfaj van, amit annyira kedvelek, mint a posztapokaliptikus filmek. A kietlen és reménytelen világ, ahol tombol az erőszak, ahol csak az erős marad meg, ahol a kegyelem gyengeség, ahol ölsz vagy téged ölnek, ahol az emberség megőrzése majdhogynem lehetetlen. Egy ilyen világot vázolt fel George Miller 1979-ben, amikor megrendezte a Mad Max című filmet.

De pontosan ki is ez az ember? Ezt az első három filmből tudjuk meg. Max Rockatansky rendőr egy olyan világban, amit már az erőszak ural. Igyekszik fenntartani a rendet, aminek már semmi értelme.

Az első film végén elveszíti családját, nem marad más számára, mint élete és ezzel szorosan összefonódó egyetlen értéktárgya, V8-as legendás kocsija. Ebben a világban semmi sem fontosabb a benzinnél. Ezért megy a harc, többet ér az életnél, a lőszernél, mindennél.

Az első filmet még kettő másik követte, miknek története nem is annyira fontos A harag útja szempontjából, de a felvezetés miatt fontosnak tartottam, hogy ismerősek legyenek a karakterek.

A történet nagyon egyszerű. Maxet elfogja Halhatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) serege. Joe birtokolja vizet és az ő városa azon kevés helyek egyike, ahol az élet még burjánzik. Egy kereskedelmi út balul sül el és elkezdődik a végeláthatatlan üldözés és akció, amelyhez Max akarata ellenére kapcsolódik.

A történettől senki se várja, hogy tele lesz csavarokkal, mély témákat boncolgatna. Lineáris és követhető, pont amilyennek lennie kell. Mitől olyan kiemelkedő egy ilyen egyszerű film?

A látványtól és a hangulattól. George Miller olyan látványos filmet tett oda az asztalra, ami akciófilm zsáner. Számtalan olyan filmet látunk, aminek jelenetei szét vannak vágva, semmit sem látunk, csak pillanatokat és persze a költséghatékony szemfényvesztést, a CGI-t. Miller tudta, hogy az ember nem átverhető és nem mindenkit nyűgöz le, ha tudja, minden, amit lát, egy szépen berendezett stúdióban felvett, zöldhátteres mutatvány. Tehát, Miller amire lehetőség volt, azt megépítette. A hatalmas Hadivas valóban kint repeszt a sivatagban, a hosszú rudakon billegő örültek, valóban ott vannak, Tom Hardy ki van kötve a kocsi elejére és nyeli a homokot. Vágatlan üldözéseket és összecsapásokat látunk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs CGI, de ezek a jelenetek olyan minőségűek, hogy az ember ereiben megfagy a vér. Amikor a konvoj a homokviharba kerül, és az óriási tornádó beszippantja az autókat és felrobbannak, az olyan látványos, hogy az ember az állát keresi.

Másik pillére a filmnek az atmoszféra. A felvezetésben megfogalmazott világ, itt olyan csontig hatoló, mit amilyet kevés filmben láttam korábban. Az emberek a V8-as motort imádják. Mielőtt a belterjesek öngyilkos merényletbe kezdenek, krómmal fújják tele az szájukat. A króm által okozott őrület számukra az egyetlen esély, hogy a Walhallába kerülhessenek. Ez vezeti őket a megváltásuk felé. A kietlen pusztaság, amit Ausztrália biztosít, tükrözi az emberi reménytelenséget és a kilátástalanságot. Az emberek eltorzultsága groteszk módon hozzátesz a hangulathoz. Végtaghiány, vakság, tumor borítja az embereket, akiknek csak az életük maradt, mit elveszíthetnek.

A film egy percre sem áll meg, az első perctől pörög egészen az utolsóig. Amikor a kép elsötétül az ember azt kívánja, bár lenne még. Sokan, köztük én is várják, mikor láthatják újra Tom Hardy-t Max bőrében.

Összegezve, egy végtelen látványos, atmoszférikus filmélmény egy elpusztult világban, amit az erőszak és őrölet ural.